Az mindig tanulságos, amikor reflexek indulnak be.
Eltűnt a Nemzeti Nyomozó Irodából egy Államtitok. Talán valaki a budiban államtitkot olvasgatott, és ottfelejtette. Ismeretlen elkövető besomfordált, végigsompolygott a hivatalon, csempének, radiátornak álcázva magát ólálkodott a vizesblokkban, és szimatolt a fülkékben államtitok után. Rátalált, inge alá gyűrte, és kilopakodott. Aztán továbbadta a papírt egy vagy több újságírónak.
Kis fekete ruci
2007.08.06. 04:00 Tóta W. Árpád

Van ez a Jobbik nevű majomház. Legutóbb Csurkával együtt kettő százalékot teljesítettek a választásokon. Nulladik kézből tudom, hogy olvasni sem tudnak. Ebből aztán joggal következtetek arra, hogy a jobbikos stratéga kívül hordaná a szaros bugyiját, ha anyukája nem szólna rá. Félelemre ez nem ad okot.
Még akkor se, ha sok évi közös háborúsfilm-videózás meg maszturbálás után elhatározták, hogy ők bizony megalapítják a Magyar Gárdát, mégpedig fekete egyenruhával, Peugeot-reklámmal súlyosbítva.
A fekete tetszett nekik legjobban, véletlenül, kérdésre válaszolva. Háppersze. Ha az SS rózsaszínben nyomult volna anno, akkor most pink lenne a Gárda, de még talán az árpádsáv is. Sebaj. Egy Diána nevű hölgy nemrég megpróbálta az egyenruhás hódítást. Röhej volt az osztályrésze.
Címkék: jobbik hülyemagyar
695 komment · 5 trackback
Töcsök és bogár
2007.08.03. 04:30 Tóta W. Árpád

Jakab István azt hazudta, hogy gyengélkedik, azért nem megy haza. Aztán ott találta az aggódó feleség félreérthetetlen helyzetben, nyamm, hmm, de finom copák. Ott töcskölte a titkárnőjét a kurafi. Hát most mondd meg, papuskám, ilyen emberek ezek.
Az sajnos nem derül ki, hogy találhatta félreérthetetlen helyzetben a felesége, pedig ha már vájkálunk, akkor ezt illene közölni. Mert ugye felszaladt a nej Debrecenből Pestre, hogy ápolja betegnek hitt urát, elment a költségtérített bérlakáshoz… és talán kulcsa volt hozzá? Mert ha nem volt kulcsa, akkor ugye be kellett csöngessen, és akkor már a helyzet szétrebben. Vajon Jakab István eleve félreismerhetetlen helyzetben megy ajtót nyitni? Szeretőjét tollhegyen egyensúlyozva? Vagy alkalmi négylábúként együtt ügetnek ki az előszobába? Esetleg azt hitte a gazdavezér, hogy a költségtérített szusi jött meg? Cliffhanger, baszki.
Címkék: lapszemle
370 komment
Banánnépköztársaság
2007.08.01. 05:45 Tóta W. Árpád

A nagyszerű Victoriát kiismerni (masterelni) talán sohasem lesz már időm, de van egy másik kedvencem, amit szerintem legalább középiskolában, egy-két állampolgáriismeretek-órán oktatni is kellene. Ez egy banánköztársaság-szimulátor – és ebből már tudható, miért releváns. A címe Tropico, a magyar változat szinkronhangja pedig Ganxsta Zoltán kisiparos.
A szokásos keretek itt is úgy működnek, mint máshol: működő és nyereséges gazdaságot kell teremteni, magyarán dohányt és kávét termelünk, valamint szállodákat üzemeltetünk, mert abból van a pénz. A játék sava-borsa abból adódik, hogy öt-tíz évente választás van.
Címkék: kampány game magyarland
242 komment
Govorit Moszkva
2007.07.30. 05:30 Tóta W. Árpád

A szolidaritás mindig önkéntes.
Az elbocsátott hangmérnök nyilatkozatai és a reakciók egy része viszont abban látja a megoldást, hogy vegyék vissza őt a közrádióba, és hadd menjen onnan nyugdíjba. Mert lehet, hogy régi vágású, és nincs helye egy modern rádióban, de akkor inkább maradjon kicsit még olyan a rádió, amilyen mindig is volt, harminc éve, harminc évig.
Címkék: reform
344 komment
Igaz történet
2007.07.27. 04:30 Tóta W. Árpád
Elfogyott a tömlőssajt, úgyhogy lefáradtam a boltba, ahol persze került még a kosárkámba néhány apróság. Néha rámtör a háborús romantika, meg a konzervek iránti kíváncsiság, tehát páncélosételből is bevásároltam. No, még a pénztárhoz vezető soron egy jókora marcipánkenyér, hopp, mert azért van az odarakva, hogy a sorban álló ember unalmában beleszeressen.
Háromezer-hétszáznegyvennyolc lett a vége; a pénztáros ezúttal nem kérdezte meg, amit szokott, hogy tudniillik van-e hétszáznegyvennyolc apróban. Nem volt egyébként, adtam egy ötezrest, kaptam ezerkétszázötvenkettőt vissza, és már mentem volna haza.
- Jaj, várjon! – szólt utánam a pénztárosnő. – Ez az ötezres nem jó. Le van szakadva a sarka. Nincs egy másik?
- Nincs másik – mondom neki. – Húszezresem van csak.
A nő – ötvenes, szimpatikus asszonyság – elsápadt. Hibaüzenetek pörögtek a szemgolyóján, aztán megállapodott a kék halálban. Hogy akkor ezt az egyenletet hogyan lehetne feloldani.
- Adja vissza húszból az ötezrest, meg még tizenötöt – mondtam segítőkészen.
- Az nem jó. Várjon. – Számolni kezdett, hogy mi volna a jó. – Ideadja a húszast… mennyit is adtam vissza? ezerkétszázötvenkettőt… akkor az tizennyolcezer…
- Mondom adjon tizenötöt, meg az ötezrest!
De ekkor már nem bízott bennem; képtelen volt kettőbe szedni a két tranzakciót, és arra gyanakodott, hogy össze akarom zavarni, aztán majd levonják a fizetéséből. Nyomott egy F1-et: help.
- Timike!
Jött sietve Timike, huszonéves munkaerő, szintén pénztáros. Gondoltam, ő közelebb van még az érettségihez, hát csak túllendülünk most már ezen, mert közben egyre gyarapodott a sor, és nyilván azt hitték, hogy én direkt tartom fel őket. Az asszonyság előadta a tényállást, hogy volt háromezer-hétszáznegyvennyolc, az úr ötezressel fizetett, és le van szakadva a sarka.
- Mennyit adtál vissza? Aha! Akkor tizenötből… akkor tizenkétezerhétszáz… - Most megpróbálták levonni a visszajárót húszból vagy tizenötből. A sor tovább nőtt.
- Adjon már neki tizenötöt! – javasolta az utánam következő hölgy.
- Ezt mondom, váltsuk fel a húszast és kész – próbálkoztam, de hiába.
- Tizennyolcat kell adni – sütötte ki közben a két szakember, bár csak ötletként, mert számoltak tovább lázasan.
- Szerintem nem fogják megoldani ezt a problémát – rezignáltam oda. De biztosítottak, hogy nem vehetik át a sérült ötezrest semmiképpen, az nem úgy van. Még mindig nem tudták felfogni, hogy a vásárláson túl vagyunk, csak pénzt kéne váltani.
- Beütöm újra és fizessen a húszassal… de akkor előbb ki kell ütni a gépből… - vetette fel a pénztáros bizonytalanul, mert ugye kiütni a gépből, az meg szerelőt igényel.
- Na jó, akkor menjen, majd beváltjuk a bankban! – vágta át végül a gordiuszi csomót Tímea, idegesen és sértődötten, kezembe nyomva a húszezrest. Nem vitatkoztam, örültem, hogy vége.
Pedig egy kérdés bennem szorult, csak a lépcsőházban jutott eszembe, szokás szerint. Meg kellett volna kérdeznem tőlük:
Háromezer-hétszáznegyvennyolc lett a vége; a pénztáros ezúttal nem kérdezte meg, amit szokott, hogy tudniillik van-e hétszáznegyvennyolc apróban. Nem volt egyébként, adtam egy ötezrest, kaptam ezerkétszázötvenkettőt vissza, és már mentem volna haza.
- Jaj, várjon! – szólt utánam a pénztárosnő. – Ez az ötezres nem jó. Le van szakadva a sarka. Nincs egy másik?
- Nincs másik – mondom neki. – Húszezresem van csak.
A nő – ötvenes, szimpatikus asszonyság – elsápadt. Hibaüzenetek pörögtek a szemgolyóján, aztán megállapodott a kék halálban. Hogy akkor ezt az egyenletet hogyan lehetne feloldani.
- Adja vissza húszból az ötezrest, meg még tizenötöt – mondtam segítőkészen.
- Az nem jó. Várjon. – Számolni kezdett, hogy mi volna a jó. – Ideadja a húszast… mennyit is adtam vissza? ezerkétszázötvenkettőt… akkor az tizennyolcezer…
- Mondom adjon tizenötöt, meg az ötezrest!
De ekkor már nem bízott bennem; képtelen volt kettőbe szedni a két tranzakciót, és arra gyanakodott, hogy össze akarom zavarni, aztán majd levonják a fizetéséből. Nyomott egy F1-et: help.
- Timike!
Jött sietve Timike, huszonéves munkaerő, szintén pénztáros. Gondoltam, ő közelebb van még az érettségihez, hát csak túllendülünk most már ezen, mert közben egyre gyarapodott a sor, és nyilván azt hitték, hogy én direkt tartom fel őket. Az asszonyság előadta a tényállást, hogy volt háromezer-hétszáznegyvennyolc, az úr ötezressel fizetett, és le van szakadva a sarka.
- Mennyit adtál vissza? Aha! Akkor tizenötből… akkor tizenkétezerhétszáz… - Most megpróbálták levonni a visszajárót húszból vagy tizenötből. A sor tovább nőtt.
- Adjon már neki tizenötöt! – javasolta az utánam következő hölgy.
- Ezt mondom, váltsuk fel a húszast és kész – próbálkoztam, de hiába.
- Tizennyolcat kell adni – sütötte ki közben a két szakember, bár csak ötletként, mert számoltak tovább lázasan.
- Szerintem nem fogják megoldani ezt a problémát – rezignáltam oda. De biztosítottak, hogy nem vehetik át a sérült ötezrest semmiképpen, az nem úgy van. Még mindig nem tudták felfogni, hogy a vásárláson túl vagyunk, csak pénzt kéne váltani.
- Beütöm újra és fizessen a húszassal… de akkor előbb ki kell ütni a gépből… - vetette fel a pénztáros bizonytalanul, mert ugye kiütni a gépből, az meg szerelőt igényel.
- Na jó, akkor menjen, majd beváltjuk a bankban! – vágta át végül a gordiuszi csomót Tímea, idegesen és sértődötten, kezembe nyomva a húszezrest. Nem vitatkoztam, örültem, hogy vége.
Pedig egy kérdés bennem szorult, csak a lépcsőházban jutott eszembe, szokás szerint. Meg kellett volna kérdeznem tőlük:
Címkék: kampány népszavazás hülyemagyar
464 komment · 2 trackback

Utolsó kommentek