Kedves magyar radikálisok! Látom, sokan eltévedtek a hülyeség erdejében, és esetleg mellényúlnak, aztán meg jönne a sírás a nem ilyen lóról. Hadd segítsek.

A valódi nácikkal meg a fasisztákkal nem foglalkozom, ők igazolatlan órával kimehetnek. Azoknak a fejével akarok beszélni, akik kikérik maguknak, hogy ilyen ordas (és igazoltan életképtelen) eszméket követnének, hanem csak radikálisnak vallják magukat. Ön könnyen eldöntheti magáról, hogy hova tartozik, ha meggondolja, hogy mit szeretne jobban: ha nagyobb autója lenne, vagy ha a szomszédjától elvennék az övét. Ha az utóbbi, akkor ön náci, esetleg bolsevik, de mindenképpen szarember. Lehet lelépni.

Vincze Lilla és a Napoleon Boulevard 1990-ben kiléptek az időből, és most vitaminreklámként, a régi fényben tértek vissza a színpadon. Jók voltak és most is jók, csak az ország szaladt ki alóluk.

Hozzáadott értékként hallgassuk meg itt a Napoleon Boulevard egy kevésbé agyonjátszott, de annak idején népszerű dalát, amely egyben példája a hidegháborús-pörsingrakétás fílingnek is. További illusztrációk a Youtube-on elérhetők.

S az aranyba vont ég alatt,
- mert beköszönt az ünnep -
a szabadság sétára megy.
Hős népe ágat lenget,
s ő kézenfogva vezeti
szép gyermekét, a rendet.
József Attila: Május

Kísértet járja be Magyarországot, a szabadságot gyűlölő kísértet. Undorító eszmék szerelemgyermeke, hasonlít is a szüleire, de mégis hódít.

A válsággal szerte a világon felütötte a fejét az a gondolat, hogy a túl sok egyéni szabadság, az a bajok gyökere. A szabad piac, a spekuláció – más néven a befektetési szabadság –, a mindenféle szennykultúra és fogyasztói, az ateizmus, a szexuális szabadosság – mindegy, de olyasmi, amit valaki más élvez. Logikus tehát, hogy egy szigorúbb államot kellene létrehozni, és akkor elmúlnának a problémák.

Ráadásul ez nem is hülyeség, csak borzasztó könnyű félreérteni, és annak nagyon kellemetlenek a következményei. Az antiliberális fordulat szinte biztos, de kérdés, lesz-e türelme az illetékesnek kétszer mérni, mielőtt vágna.

Maga a szabadság is függ a rendtől. A rend tesz szabaddá: anarchiában az ember nem szabad, hanem menekül.

A kampány nem a lovagiasság ideje. Konzervatív, liberális, sőt szocialista férfiak is örömmel tréfálkoznak Dávid Ibolya rovására, mintha sose nevelték volna őket illemre. Gúnykacajjal és durva beszólásokkal kísérik egy hölgy élethalálharcát, ahelyett, hogy azon gondolkodnának, hogyan tudnának segíteni neki.

A nő helye

Pedig csudálatos, és a fejlődő magyar társadalmat dicséri, hogy egy középkorú nő ilyen magasra hágott a politikában. Lassacskán a mérleg nyelve lesz, bár hogy mit is mér a mérleg, az még nem világos.

Alapvetően nőgyűlölő, mivelhogy zsigerien intoleráns társadalom a magyar, amin nem sokat lendített a kommunisták valamennyire egyenjogúsító stratégiája sem. Az országos politikában nő alig jelent meg, és ha mégis – Ratkó Annától Benke Valériáig –, akkor sem mint nemiséggel bíró lény. A Gogolák elvtársnőknek el kellett takarniuk a combjukat. Az egész kommunista táborban hatóságilag engedélyezett viccek alapanyaga volt az, hogy egyes államokat nők vezetnek, mint például Angliát vagy Izraelt. A nők helye a reprezentációs iparban volt, imádtak színésznőket és tévébemondókat akkor is, de hogy egy ilyen szőke démon az úgynevezett komoly kérdésekben döntsön, az nonszensz volt. A funkci-feleségek háttérbe szorultak, még First Lady-szerepre sem tarthattak igényt. Csak a szocialista korszak legvégén született meg az MSZMP válasza Kudlik Julira. Csehák Juditnak hívták, szociális- és egészségügyi miniszter volt a Németh-kormányban, a népköztársaság utolsó kormányában. Rendíthetetlenül bukósisak-keménységű frizurája felrázta a Grósz Károlyba belefásult közéletet. Már tízévesen is szimpatikus volt, hogy egy ilyen csinos nő miniszter.

Az ő örököse valójában Dávid Ibolya, és egy kicsit Koncz Zsuzsáé. Nincs az a politizáló magyar férfi, aki el ne képzelte volna akkoriban, hogy megjelenik vele egy házibuliban, és sugárzik a büszkeségtől: lám a babám, lám a babám miniszter. Eleve nagyszerű ez, ahogy Julija Timosenko vagy Alessandra Mussolini jelenléte. Irodalomként, szoborként.

„Egy gyerek fejlődését két dolog tudja tönkretenni, a kereszténység és a pornográfia.”

Para-Kovács Imre, Klubrádió

„Könyörülj meg Szűz Mária országán, hiszen az ateizmus miatt sokan nem tudják, mit cselekszenek. Add meg nekik a megtérés kegyelmét, hogy felismerjék bűneiket, és többé ne vétkezzenek!”

Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, körlevél

A tudatmódosító cukorka már az asztalon van, de szerencsére még nem volt zászlóégetés a Klubrádió előtt, amiért Para-Kovács Imre a fenti mondatot elsütötte műsorban. Semjén Zsolt visszafogottan csak kifejezte felháborodását, amiért ilyet egyáltalán lehet mondani, a KDNP bojkottálja a rádióadót (ami nem esik nehezére), és ebben automatikusan csatlakozik hozzá a Fidesz. ORTT-s kifutófiújuk „sürgősséggel hatósági vizsgálat elrendelését szorgalmazta”, de sajnos most még leszavazta a baloldal. Na de várj csak, szemét ateista, jön még kutyára kétharmad!

Bakáts Tibor már elhatárolódott kollégájától, és bocsánatkérésre szólította fel. Szép gesztus behajolni a pap bácsinak előre, ellenállás nélkül, gratulálok.

Helló baszki, mi megy itt? Álljunk már meg egy szóra! Nem Barangó botránya ismétlődött meg, ugyanis Para-Kovács egyáltalán nem akarja kiirtani a keresztényeket, még részegen sem, és mint szinte mindig, most is józan volt. Annyit mondott, hogy szerinte a kereszténység nem tesz jót egy gyereknek; ez az állítás meg semmi több, mint sajnos nálunk szokatlan.

A vallásos embereknek ma Magyarországon egy percig sem kell megfontolniuk, hogy megvallják azt a meggyőződésüket, miszerint az ateizmus avagy a materializmus árt a gyereknek és a hazának. Erről szól a püspöki körlevél, erről szól a KDNP maga, nekik ez a véleményük, és kész. Ezt egyrészt közzéteszik, másrészt ennek szellemében nevelik gyereküket, egyházi iskolába adják, templomba hurcolják, és ha kotont találnak a retiküljében, akkor jól elverik, randevúra nem engedik, vagy ha igen, akkor sincs ottalvás. Oké, ez egy érvényes gyakorlat, senki nem akarja megtiltani, ORTT nem ugat, jogukat senki el nem vitatja, legfeljebb később majd szégyellik magukat. De ugye azt azért szabad gondolni, hogy ez nem jó modell?

Amikor végleg kiderül, hogy a régi szervezetet hiába foltozgatjuk, akkor nincs más hátra, mint újra felépíteni, nulláról. Magyarországon jó sok ilyen alvadt struktúra működik – haldoklik –, egyik közülük a BKV.

Akárhol nyúlnak hozzá, valakinek biztosan fájni fog, mint minden változás. Viszont olyan szervezet ez, amelynek szinte minden tagja kitűnően tud érdeket érvényesíteni. A felsővezetés pártelnökökkel pacsizik, és ha a pofája végképp vállalhatatlanná válik, kerül neki másik állami vállalat. Nyilván bejátszik a pártfinanszírozás mocska is: nagy büdzséből lehet nagyot lopni, és ehhez lojális káderek kellenek. A buszvezető pedig, mindezt látva, okkal, de legalább ürüggyel hisztizik, hogy akkor neki is jusson a cupákból. A pulykapénzt tőle nem lehet elvenni, és leépítésről sem akar hallani – viszont így esély sem marad arra, hogy a könyvelés kiegyenesedjen. Tehát kénytelen az állam évről évre egyre több pénzzel megtoldani a jegybevételt, merthogy a jegyáremelés is ciki. Botrány lesz továbbá a járatritkításból is, pedig a budapesti hálózat nemzetközi összehasonlításban kifejezetten sűrűnek számít.

Ez így egy rákos megbetegedés modellje. Nélkülük nem működik a város, viszont kőkeményen bebetonozták magukat mindenféle változással szemben, kollektív szerződéssel, hagyománnyal. Szerzett jogok, megszokott járatok, pulykapénz, olajozott korrupciós csatornák: ezeknek a roppant, fél évszázados lendülete mozgatja a céget, és nincs erő, ami eltéríthetné.

Egy magánvállalat ezzel a modellel előbb-utóbb csődbe megy, a piacát, munkaerő-állományát, elárverezett eszközeit pedig felosztják maguk között a megmaradtak – mármint azt, amire szükségük van; ez történt a Hummerrel, a Saabbal és a Chryslerrel többek között, a szemünk előtt, tegnap. Mivel közlekedni muszáj, a BKV nem mehet tönkre, ez az öngyógyító mechanizmus itt nem játszik. Gondos előkészítéssel és erős akarattal azonban át lehet vágni a gordiuszi görcsöt.