Nagy kő esett le a szívemről, ki tudja, hol áll meg. A világraszóló balfaszkodás után Orbán Viktor szót kér az Országgyűlésben (eleve!), és az évtizednyi sötét parasztvakítást félretolva értelmesen kezd beszélni.

Amit mond, annak csekély köze van persze ahhoz, amivel választást nyert, és ezzel el is lehetne kezdeni a szortyogást, hogy nyílt és szervezett politikai hazugság, meg a többi. Bizonyára lesz jelentkező, elvégre az ellenzék dolga az, hogy ellenezzen, és nem lesz túl bonyolult feladat a fideszes praktikákat alkalmazni. Már neki is láttak, de ez is kellemes érzés: a világ rendje helyreállni látszik.

Az a szocialisták dolga, hogy a kisembert védelmezzék, és fel legyenek háborodva, amiért a gazdagoknak is marad valamennyi pénzük operabálozni. Nem a konzervatívoké, ez eddig nem volt jól. A baloldal végre képviselheti azokat, akiket idegesít, hogy a progresszív adózás elvetésével a tehetősebbek jól járnak. Szerencsére egy ideig ehhez nem lesz elég hitelük, úgyhogy nem tudnak olyan kártékony demagógok lenni, mint a Fidesz volt.

A program még mindig nincs kész, az messziről látszik, hogy rohammunkában készült, itt-ott billeg, máshol illesztési hibák, ragasztópisztollyal odakent bokréták meg pálinkásüvegek, gejl díszítőelemek. Viszont a mechanizmus működőképesnek néz ki, az intézkedések mögött végre nem a világbéke és a népjólét a szervező erő. Azt a pályát nyugodtan meghagyhatják az LMP-nek. Orbán azt mondja, kapitalizmust akar, szabad piacgazdaságot, és az egyéni érdekekből képzett közjót. Ennek pedig viszonylag egyértelmú módszerei vannak, nemcsak zászlóavatással meg énekléssel lehet kifejezni, hanem például a gazdagságot büntető progresszív adózás eltörlésével is.

Minden sarkon álltam már

Hosszú belső vita dőlt el ezzel, az egykulcsos adó ugyanis a liberális kispártok javaslata volt régóta, ezért ha fel is merült a Fideszben, gyorsan elmaszatolták mindig, nehogy ugyanazt kelljen mondaniuk, mint a szemét libsik. Most, éles helyzetben Orbán mégis így határozott. Ebből az remélhető, hogy megjött a nagyságos esze neki.

Hogy miből, meg hogyan lesz kevesebb az adó, az még nem lett végigmatekozva. Pedig elég régóta érvelnek az azonnali adócsökkentés mellett, és így elégszer hallották már a kérdést: miből tömnék be a lyukat addig is, amíg a gazdaság felvirágzik? Az első terv az volt, hogy megkérik az EU-t, hadd ne is tömjék be azt a lyukat ara a kis időre, amíg felemelkedik a pannon rakéta, hanem addig elneveznék azt hiánynak. Hát ez nem jött be. Akkor körbenéztek, látták a jó nagy sajtot a nyugdíjpénztáraknál, kérték volna azt. Erre is a fejét csóválta a világ. Maradtak a bankok, ők most világszerte népszerű ellenségek, na majd őket megvágjuk kétszázmilliárdra, és abból lesz adócsökkentés. Az összes többi tétel szimbolikus vagy jóval csekélyebb súlyú, az egész terv azon áll, hogy a bankokból biztosan ki lehet verni kétszáz milliárdot. Ha nem lehet, mert sikeresen ellenállnak vagy kimentik a profitot bármelyik offshore fiókjukba, akkor megint kapkodhatnak forrás után, és ez egyáltalán nem jó jel a mozgásképes tőkének. Sorra kerülhet bármelyik sikeres szektor: a kormány egy nap bekopog, kiteszi a stukkert az asztalra, és kétszázmilliárd védelmi pénzt kér. Hogy honnan, az őt nem érdekli, de holnapra. Hiába panaszkodnak, hogy az a pénz osztalékra, terjeszkedésre, fejlesztésre volt félretéve, nekünk kell, és kész.

És a csomagban ott lappang a jól ismert probléma: hogy a megborult egyensúlyt és a csodás terveket reflexből bevételnöveléssel, és sokkal kevésbé kiadáscsökkentéssel próbálják fedezni. Lehet, hogy csak túl frissek még az ellenzéki őrültködés emlékei, de lehet, hogy sose lesznek elég bátrak hozzá. Szomorú lenne, mert a kapitalista erkölcs nemcsak abból áll, hogy több pénzt az embereknek, hanem a több pénzzel több felelősség és lehetőség is jár.

A New Hope

Az állami kiadások legnagyobbrészt szociális jellegűek, vagyis a visszanyesésük mindig azt eredményezi, hogy különböző kétes egzisztenciák a szolidaritást kezdik temetni szemrehányó óbégatással. Pedig az állam mint a szolidaritást közvetítő közeg csak korlátozottan működik, valójában a jótékonysághoz egyáltalán nem is szükséges. Tulajdonképpen éri is elég kritika: egyeseknek érdemtelenül ad – „ingyenélők segélyezése” c. fejezet –, és közben nem jut oda, ahol a legnagyobb a szükség, és amire magyarok milliói mondják, hogy tarthatatlan: ilyen mondjuk a gyerekszegénység. Nos, ehhez nem kell állam: fogja a jóember a spórolt pénzét, ami az adócsökkentés után több lett, és utal belőle párezer forintot valamelyik civil szervezetnek vagy alapítványnak. Ő választ, olyat, amelyben megbízik, és általában jobban bízik ezekben, mint a magyar államban. Az egy eldönthetetlen vita, hogy az kormány helyesen méri-e fel a társadalom szolidaritási hajlamát – ami országonként különböző –, de minél inkább az egyéni jótékonyságra bízza, annál közelebb jut a közmegegyezéshez. De ezt már sajnos úgy hívnák, hogy reform, és ahhoz még nincs elég vér a pucájukban, hogy olyanba belevágjanak. A sajtós team még nem találta ki, minek nevezzék reform helyett.

Lesznek még hibák a kapitalizmus építésében, sok mindent kell még majd útközben kitalálni, vagy előreengedni a pártban azokat, akik már olvastak róla. De az igazságbeszéd glóriája halványan megjelent Orbán feje körül. Nem biztos, hogy el fogja kúrni, és szinte senkinek nem érdeke, hogy mégis úgy legyen. Sajnálatos, hogy a parlamenti ellenzék a terveihez képest csakis rossz hatást gyakorolhat rá, hogy nincs az országgyűlésben markáns kapitalista párt, amely az elgyávulás és a bársonyoskodás helyett a bátor haladásra biztatná. Sőt: a prostestáns munkaerkölcsöt felekezete, a református egyház is cserbenhagyta, hiszen ha képvisel az valamit politikailag, akkor az a szélsőjobb. Így ezt az erőt csak belülről merítheti, amihez sok sikert kívánok.

Most pedig mi, akik hiszünk abban, hogy a Bibliát a Jóistenke írta, és mi, akik szerint ez egészen vad fantazmagória, de azért vannak benne megfontolandó ötletek, gyakoroljuk a megbocsátás, az alázat és a belátás erényét, ide kattintva. Mindez már elhangzott. A deja vu katartikus élmény.