Kedves barátaim – illetve maradjunk inkább az ismerősnél –, ezúton üzenem, hogy megkaptam a rénszarvast. És a szamarat, a pizzát, a forró csokit, meg a felkérést, hogy csatlakozzak a moszkvai maffiához. Nagyon kedves, igazán, azelőtt sohasem kaptam rénszarvast, és maffiába sem invitáltak. Igaz, kísért az érzés, hogy a figyelmesség nem személyre szól, hanem szóróajándék, és az illető minden kontaktjának jutott belőle.
Nincs még mindenki fent a Facebookon, úgyhogy röviden vázolom a rénszarvas-invázió hátterét. A hálózat nemcsak kapcsolattartást, levelezést, képmegosztást és buliszervezést kínál, hanem egy csomó alkalmazást is, amelyek persze használják a hálózatot, szóval lehet virtuális dolgokat adni-venni, meg ajándékozni. A legnépszerűbb játék a Farmville, ahol a játékos egy családi gazdasággal pepecsel, állatot tenyészt, kukoricát termeszt, és ezeket eladja a piacon. Szóval parasztkodik szabadidejében, kedvtelésből. Jelenleg 73 millióan játszanak vele rendszeresen, kábé naponta: jóval hatalmasabb erő tehát, mint a magyarok istene, és az állatkertje is nagyobb. Na ezekből a játékokból erednek a szamarak, kézifegyverek és szalámis pizzák, amelyeket nemcsak a többi játékosnak, hanem minden ismerősnek szét lehet osztani.
Szerencsére a játékokkal kapcsolatos üzenetek viszonylag könnyen blokkolhatók, és onnantól a rénszarvasok és kismacskák a csengőig se jutnak, gondolom, elcsapja majd őket a szippantóskocsi, ahogy elanyátlanodva kószálnak az utcában. De az nem az én felelősségem lesz, hanem azé, aki küldte őket!
Ettől függetlenül is aggasztó viszont, amikor intelligens, felelős és magasan képzett emberek adatlapja arról árulkodik, hogy bizony istentelenül sok időt töltenek rénszarvasok között. A Facebook pontosan vezeti az eredményeket, jól látható, hogy József, a minisztériumi tisztviselő igen sikeres farmot visz, emellett szépen teljesít a maffiaháborúban, és újonnan indult halgazdasága is ígéretesen gyarapodik.
Egyáltalán nem vagyok a játék ellen, sőt. Lelkesedem a jó stratégiákért, még akkor is, ha nincs benne tank. Egyenesen meggyőződésem, hogy a gyerekeknek efféle játékokkal kellene megtanítani egy csomó mindent, mert egyrészt érdekli őket, másrészt rendszerszemléletre késztet. Elég sok időt töltöttem különféle háborúkkal sakktáblán, földön, vízen, levegőben és űrben, és ismerem az érzést, amit egy gondosan megtervezett összfegyvernemi offenzíva sikere kivált, a kétségbeesést, amikor az ellenfél stratégiai tartalékai felborítják a számítást, és az újabb örömöt, amikor a saját, régesrégen félretett tartalékaim betömik a lyukat, és robog az úthenger tovább. A konfliktuskerülők egyre jobb város-, vállalat- vagy vasútépítő szimulációkban próbálhatják ki magukat, a stratégiai játék tartalmas, hasznos, aktív kikapcsolódást biztosít az erre hajlamosaknak, főleg, ha képesek kordában tartani az erre szánt időt.
Ki szívét osztja szét
Csakhogy ezek a facebookos dolgok nem jó stratégiák, hanem nagyon fáradt kisgyerekekre (illetve amerikai háziasszonyokra) méretezett, ócskaszar tamagocsik. A „casual game” műfajában eleve követelmény, hogy ne kelljen kepeszteni az eredményért, a napi szórakozott kattintgatáson túl ne követeljen sokat a játékostól, viszont bármikor, munka közben és helyett is elérhető legyen. Így aztán, ahogy a futószalagon gyártott tévésorozatnál, a gyenge minőség bele van kódolva a műfajba. Nincsenek végzetes következmények, mint bármelyik komoly játékban húsz évvel ezelőtt is, hiszen a frusztráció elkerülése közös célja a játékosnak és az üzemeltetőnek egyaránt. Kudarc nélkül pedig nincs siker sem. Semmivel sem értelmesebb elfoglaltság ezeket masszírozni, mint megnézni a tévében a betanított verekedőket a talkshow-ban.
De oké, nem muszáj mindig értelmesen és komolyan, nyakkendőben élni. Kell egy kis áramszünet, hogyne. Kinek Joshi Bharat, kinek meg a Farmville, ugyanaz a kellemes, félpasszív alapjárat, lusta röfögés, jó is az, főleg, ha közben azért tudunk róla, mit csinálunk. Viszont a legtöbb ember, amikor lyukacsos atlétában, két sör után valami szörnyű szemetet néz a tévében aprókat büfizve, akkor nem kapcsolja be a webkameráját, hogy ezzel világszerte eldicsekedjen. Joshi Bharat nem hívja fel az ismerőseimet, hogy elárulja nekik: Árpád ma nagyon izgult Ica és Pista bunyóján, és ennek örömére küldött neked egy virtuális statisztát, hogy neveld fel. Főleg nem gyűjti össze az ilyen felvételeket, hogy hónapokra visszamenőleg lássa mindenki, mennyi időt kúrt el léhaságokra. Az ilyesmi legfeljebb a családra és a haverokra tartozik, de semmiképp sem a kollégákra, aktuális és leendő munkaadóra, volt osztályfőnökre és vadidegenekre. Ne vigyük utcára, ami a négy fal közé való! Akinek Facebook van a kezében, az mindent megosztandónak néz, de ugyanúgy téved, mint a kalapácsos ember.
Mi marad annak, aki mindenét megosztja?
Utolsó kommentek