Pár hétre távolabb lép az ember a szalagcímektől, és mindjárt nevetségesnek és kicsinyesnek látszanak a belpolitika vagy akár az unió vitái, kampánylózungjai, hazugságai. Hiszen bazmeg elpusztul a Föld! A bálnák! A méhek! A káposztalepkék! Mert az ember disznó módra él, szemetel, és széjjelmérgezi a bolygót, ami pedig él, és úgy hívják, hogy Gaia néni.
Mindenkivel előfordul, hogy családtagjai, barátai, gyermekei efféle szövegeket szednek össze munkahelyen, iskolában, kortárscsoportban. A hangzatos téveszmék erősen fertőznek, és minden bajt jobb megelőzni, mint utólag kúrálni. Lássuk tehát, mit kell tudni a lakossági környezetvédelemről.
Először is, Gaia néniért annyira nem kell odalenni. Tudok róla egy-két dolgot. A Föld borzalmas bűnöket követett el. Ártatlanokat, nőket és gyermekeket ölt meg váratlan vulkánkitöréseivel, cunamival, földrengéssel. A németekre a mai napig ferdén nézünk, de bezzeg a komplett fajokat kipusztító Földanyát meg babusgatjuk? Ha ez egy élőlény, akkor elég rosszindulatú. Kábé mint az ószövetségi isten.
Másodszor. A mérgekről, amit az ember beleereszt a földanyába. Kérem szépen, ezeket a mérgeket az ember onnan is vette. Azokat a borzasztó veszélyes nehézfémeket, sőt a radioaktív anyagokat eleve a földből ássuk ki. Pont ugyanannyi ólom van most is a Földön – plusz meteorok, mínusz űrszondák –, amennyi valaha is volt. Jó, az nem egészséges, ha valaki megeszi vagy rajta alszik, de nem valami sosevolt veszedelemről van szó. Nem úgy kerül a klór meg a kén a Földre, hogy hetente kipakolja egy teherufó, hanem mindig is itt volt, és a jelenlétüket mindig is túléltük.
Ma még talán nem is tudjuk felmérni, milyen kincs lehet a következő nemzedéknek az, amit mi szemétnek nevezünk. Nyilván fintorogtak a dinoszauruszok is a kor környezetszennyezése miatt, ami szanaszét rohadó holttesteket, döglött moszatok tömegét és korhadó zsurlókat jelentett. Néhány millió évvel később azt a szemetet kőolaj néven tiszteljük, és nem azon idegeskedünk, hogy túl sok, hanem hogy a mennyisége nem végtelen.
Jelenleg a Csendes-óceánon Hawaiitól Japánig ér az a lebegő kontinens, amely pillepalackokból, használt óvszerekből és strandkellékekből áll. Mi dobáltuk bele a tengerbe. Minden nyugati és japán polgárnak ott a névjegye, ujjlenyomata, vonalkódja abban a műanyaglevesben. Lehet azon aggódni, hogy ez milyen változásokat okoz a tenger élővilágában, de kevés szó esik a lehetőségről, hogy egy új ásványkincs és energiahordozó jött létre a szemünk láttára, ami egyszer majd kiválthatja az olajat és a földgázt, amit most ellenszenves országoktól kell megvásárolnunk. Megkönnyebbülés viszontlátni ezt a rengeteg újrahasznosítható cuccot, amiről azt hittük, örökre elveszett.
Harmadszor: a bálnák. Le van mentve az összes bálna cédére, oké? Nyugi. Ha valamelyik véletlenül kihal, akkor beindítják a bálnagyárat Norfolkban, és csinálnak újat. Fent beöntik a lisztet meg a tojássárgáját, lent a printerből kijön a bálna. Ez már csak pár év genetikai kutatás kérdése. Már ha egyáltalán szükség van minden bálnafajra, ami korántsem bizonyított: lehet, hogy érdemes volna a nagyobb zsírhozamú bálnákat mesterségesen tenyészteni, a többi faj meg ellesz a recepteskönyvben, ha netán még kellene valamire. A szabályozatlan bálnapopuláció elvesztegetett esély, hiszen lehet, hogy a bálnazsírdízel a jövő üzemanyaga.
Amit ma megtehetsz
Negyedszer, és ez a lényeg. Gaia anyónak nem lesz ugyan semmi baja, ha elfogy a műanyag a műanyagbányából, a mi életünk viszont tényleg szar lenne akkor egy ideig. Az emberiség idővel ki tudná találni, hogyan bányássza vissza a nyersanyagot a szeméttelepekről, de addig se lenne celofán, és az kényelmetlen. Szóval az egyáltalán nem volna baj, ha takarékosabban bánnánk az anyaggal.
Erre találták ki elvileg az újrahasznosítást, amiről meg azt kell tudni, hogy pontosan felerészben egy hülyeség. Nem hülyeség a következők reciklálása: csomagolóanyagok, autógumik, papír, trágya, egyéb fogyóeszközök, továbbá a csendes-óceáni lerakat. Parasztvakító, hippifogó kamu viszont, amikor egy műszaki berendezésre van ráírva, hogy újra lehet hasznosítani.
Mert a turmixgép, az autó, a hifitorony nem akkor védi a környezetet és az ásványkincset, ha aztán jelentős energiafelhasználással be lehet olvasztani, hanem akkor, ha turmixgép, autó és hifitorony marad tíz, húsz, harminc évig, és nem kell helyette újat gyártani, szállítani, csomagolni, még akkor se, ha az új öt százalékkal energiatakarékosabb meg zöldebb. Ehhez két feltételnek kellene megfelelniük ezeknek a dolgoknak, és egyik sem az újrahasznosíthatóság, hanem a tartósság és a javíthatóság.
A környezetvédelem nem a kapzsi mágnásokon bukik meg, hanem a névtelen kispolgáron, akinek felelőssége beleolvad a mennyiségébe. Azon, aki szabadidejében annyira aggódik a bálnákért, hogy lecseréli a teljesen jó tévéjét egy picit nagyobbra. A régi meg mehet az óceánba az új készülék dobozával és egyéb melléktermékeivel együtt. És akkor nézheti a bálnasirató dokumentumfilmet HD minőségben.
Ennek abbahagyása a világválsággal és kezelésével persze alig egyeztethető össze, vita legfeljebb arról van, hogy a külső vagy a belső fogyasztás fellendülése lesz-e a kiút, vagy hol melyik. Illetve dehogy a kiút: a buborékfújás várva várt újrakezdése.
Ha a környezetvédelem egyetlen járható útján, a mértékletesség útján elindul egy ország, és abban az évben nem cserél autót, tévét, mobilt és fényképezőgépet, csak ha nagyon muszáj, akkor attól első körben bizony kevesebb lesz a munkahely. A gyári munkást kirúgják, mert nem kell annyit gyártani, de ez nem olyan fontos, mivel úgyis koreai vagy kínai. De kirúgják akkor a hülyeboltból az eladókat, azok nem vesznek többé karajt, attól bedől a hentes, és így tovább. A környezetvédelem nemcsak annyi áldozattal járna, hogy a szomszéd kocsija menőbb volna, és ezt le kéne nyelni. Környezetvédelem egyenlő válság. Ennek egyenes kimondását elvárhatjuk mindenkitől, aki bálnáért, levegőért, kékbolygóért aggódik. Amíg erről sunnyog, addig hiteltelen divathippi.
Elszegényedéssel egyébként hosszú távon nem feltétlenül járna egy ilyen szemléletváltás-járvány. A tavaly vett tévé helyett akkor sem kell újat venni, ha elromlott. Ugyanis ezek bonyolult, ezernyi alkatrészből álló berendezések. Húsz éve még voltak forrasztópákás bácsik a pinceműhelyekben, és tömbház-hírű ezermesterek; akkor ők veszítették el a megélhetésüket, esetleg elmentek pultosnak a hülyeboltba. Ma is ki lehetne cserélni azt a filléres kondenzátort, ami kidurrant, vagy akár a beszart chipet. Csak érteni kell hozzá, meg az, hogy lehetőleg csavarokkal rakják össze a gyárban, nem pedig egyszer használatos pattintófülekkel. Bizonyára nem száz forintba kerülne már a bácsi szakértelme, de még mindig kevesebbe, mint az új készülék. Megcsinálná, megint lenne tévé, olyan, mint újkorában, lehetne nézni ugyanúgy. És ez nem rosszabb életet jelent, csak akkor, ha nem bírjuk elviselni, hogy valahol valakinek jobb a tévéje a miénknél, és azt hisszük, hogy azon jobb a műsor is.
Környezetvédelmi iránymutatások még:
A trutymó titka
Az élet napos oldala
Holnapután
Az utolsó 100 komment: