Itt van az ősz, itt van újra. Fél év múlva választás, a permanens kampány fokozódik. A legérdekesebb szereplő ebben a futamban a baloldal lesz. A Fidesz győzelme bizonyos, a párt arculata egyértelmű: ők a plebejus-demagóg szocialisták, arisztokratikus-vallásos manírokkal és nemzeti retorikával. A Jobbik ugyanez a négyzeten, a kormányképesség látszata nélkül. A konzervatív gazdaságpolitikát az MDF stipistopizta le, stílusa polgári-visszafogott. De mit képvisel az MSZP? Mit lehet összekaparni a kormányoldal maradék ideológiájából, társadalomkép-töredékeiből? A baloldaliság szamárvezetőjét, az alanyi jogon járó jólét igényét és ígéretét lenyúlta az ellenzék, ráadásul szerencsétlen szocik mégiscsak kormányon vannak még, nem ígérhetik az ellenkezőjét annak, amit a válságkormányuk tesz. Viszont az nem éppen egy szociális forradalom, ugyanis arra már nincsen pénz.

A frakció veszettjei azért megteszik, ami telik tőlük: Bajnai kabátja mögül visítozó kis kommunisták nyújtogatják a nyakukat, és nyomják a klasszik, medgyessysta szociáldemagógiát, határolódnak elfele. De onnan nehezebb ugyanezt előadni, mint ellenzékből.

A hagyományos balos szövegek részben az ellenfelekhez kerültek Gyurcsány idején, részben meg kiderült róluk, hogy romlásba vezetnek. Az újraelosztás növelése, a bőséges segélyezés, a munkáltató állam fenntartása egyenlő az elkúrással. A nyugdíjasetető csodafegyver sem működik már, hiszen most vették el a tizenharmadik havit, és különben sincs keret.

Márpedig lehet elkúrni, lehet lopni, sok mindent megbocsát a választó, csak egyet nem: ha egy párt öndefiníció nélkül marad. Ha van valami, amit legalább el tud mondani magáról, akkor ahhoz valamennyi szavazat tartozni fog. Ha nincs, akkor a bukás méretének nem szab határt semmi. Ideológia, arculat, agenda kellene, sürgősen.

Ebben a reménytelen szituban a legjobb, ha gyorsan valami importáru után néz a magyar baloldal. A sikeres politikai vezetőt majmolni szokás. Technikáit, arculatát epigonok tucatjai próbálják alkalmazni a saját országukban, ami néha beválik, máskor meg csúfosan megbukik, mert bizonyára minden ember egyenlőnek születik, de a népek mégis tök különbözőek.

Vigyázó szemetek

Ha pedig majmolás, akkor az első keresőszó nyilván Obama. Nota bene: nem a konkrét gazdaságpolitikája vagy válságkezelése az érdekes most, hanem a sztájl és a dizájn. Az sem gond, hogy népszerűsége esik: a seggét verné a földhöz az MSZP, ha az 50 százaléknak a közelében lehetne. Az ő feladatuk most nem a győzelem, hanem a megmaradás.

Obama arculatának - a bőrszínén kívül - két olyan eleme van, amihez nem kell a költségvetést felborítani (a többihez fel kell). Az egyik a lazaság, az everyman-tempó, a lezser kézfogás bárkivel, aki a hatósugarában van. Beiktatása után az egyik első celebhír arról szólt, hogy lekezelt a helikopterszemélyzettel. Vagy interjút ad egy tizenegy éves néger kisgyereknek – mert ő ilyen, partnernek tekint mindenkit, osztályokon átívelően. Erre azonban nem képes mindenki. Magyar politikusoknak is szokásuk panellakásokba becsöngetni kampány idején, és ott pörköltet ebédelni galuskával, de hát tehénen a gatya, messziről bűzlik az egész, mindenki érti, hogy az illető elnökúr rohadtul nem tesz ilyet alapjáraton, csak keccsöl a szavazatokért. Obama ezt elő tudja adni, Szekeres Imrét viszont hiába kenjük be cipőpasztával, akkor se lesz hihető.

Az amerikai elnök másik ismertetőjegye, hogy – elődjével és riválisával szemben – technofil, bátran és ügyesen használja az online teret, kéziszámítógépen twitterezik az Air Force One-ról. A technofília önmagában is szimpatikus vonás például az amerikai férfiak körében, de több annál: a modernizáció igenlése, a technikai fejlődés, sőt általában a fejlődés elfogadása, hirdetése, az ideszületés életöröme. Ennek a passzív formája a technika látványos használata és priorizálása, aktív, konfrontatív alakja pedig a középkorba visszavágyók támadása és kinevetése.

Ez az egy téma maradt, ahol a baloldalnak szövegelnivalója lehet. A gazdaság kínos terület, és szebbet úgysem tudnak mondani, mint hogy mindenkinek lesz nagyobb autója pusztán a magyar hittől. A nyolc év eredményeivel nehéz büszkélkedni, mert még ami felépült, annak is ellopták a felét. A válságkezelés eredményei pedig egy olyan kormányhoz kötődnek, amelynek élére baloldali pártpolitikus széles e hazában nem akadt.

A modernizáció az egyetlen, amit zászlóra lehet tűzni. A huszonegyedik század nyugati életformájának felvállalása az egyéni szabadságjogokkal, a technológiával, az egymás mellett élő szubkultúrák elfogadásával. Sőt, a monolitikus, egyfelé menetelő nemzet képének lecserélése a szubkultúrák szövetére. Triviálisnak hatott volna húsz vagy tíz éve, de markáns értékválasztás ma, amikor ezt az életformát naponta élvezi és igényli az egész ország, ám közben bömböl a mindezt tagadó, Középföldére vágyó, normatív romantika.

Hogy ezt képviselheti-e hitelesen a Magyar Szocialista Párt, az egy másik, költői kérdés. Viszont valakinek muszáj lesz.