Magyarország válságának szép fényes tükrei az ünnepei, amiket helyesebb szabadnapnak hívni, mert ennél szélesebb közmegegyezés nincs egyikről sem.
A munka ünnepe évtizedek óta folyik össze a majálissal, ami tényleg semmi mást nem jelent, mint hogy most már elég jó idő van a szabadtéri virslievéshez, és ez még akkor is kellemes elfoglaltság, ha a majális mindig a Magyar Szocialista Párt setét árnyékában zajlik. Rátelepedtek az örök tavaszünnepre, ahogy a keresztények a húsvéttal. Pedig a munka valóban ünnepelni való dolog. Az tette emberré az embert.
Kár, hogy az ünnepe arról szól, hogyan lehetne megúszni.
Május elseje hagyományosan szakszervezeti ünnep volna, úgyhogy érdemes megvizsgálni, milyen beteg képződmény ez, mármint a szakszervezet.
Csavargyári capriccio
Van nekem mondjuk egy csavargyáram. Itt a munkások csavarokat gyártanak, ami a részükről egy célgép megfelelő kezelését követeli meg. Ezt nem szeretném bagatellizálni; egy ipari gép irányítása képzettséget, anyagismeretet, gyakorlatot kíván, és ha a gépkezelő ezekkel nem rendelkezik, akkor selejtet fog gyártani, szóval nem mindegy, mit tud. Tegyük fel, hogy az alkalmazottak egynegyede kiválóan érti a dolgát, fele átlagos, egynegyed pedig egyrészt részegen jár be dolgozni, másrészt olyan retardált, hogy a büdös életben nem tanulja meg, hogyan kell ezt csinálni.
Én gyártulajdonosként természetesen minél előbb szeretném kirúgni az alkalmatlan egynegyedet, különösen ha nekik a fizetésükön kívül még egészségügyi ellátást és hasonlókat is kellene fizetni. Soha ne is halljak felőlük többet. Viszont az élmunkásokat jutalmazni kívánom; igen, a gyengébbek rovására. A középmezőny örüljön, hogy lyuk van a seggén, ők nem kapnak semmilyen emelést, főleg válság idején.
Na ekkor jön a képbe a szakszervezet, amely valami felfoghatatlan okból az alkalmazottak összességét képviseli, vagy legalábbis egy jókora csoportját. És kollektív szerződést, kollektív béremelést, kollektív prémiumot igényel. Mintha össze lehetne önteni egy edénybe a munkásokat, átlagolni a teljesítményüket, és aztán szétosztani az átlagot. Hát mi az isten értelme van ennek? Semmi a világon. Értelme annak van, hogy a jól dolgozók több pénzt kapjanak, az alulteljesítők meg kevesebbet. Ha ezt az aranyszabályt megszegjük, akkor vajon mi motiválja a munkást, hogy jobban, pontosabban dolgozzon? És vajon mitől lenne a mi cégünk versenyképes azzal a kínai vagy dél-amerikai gyárral, amely következetesen csak a legjobbakat, a legtöbbet dolgozókat alkalmazza?
Helló, Darwin!
Ez itt nem festői illusztráció, csókolom. Tetszik tudni, van ez a globalizáció nevű jelenség, ami nem, ismétlem, nem opcionális. Az nem úgy megy, hogy ha akarunk, benevezünk a versenybe. A magyar csavar-, ruha- és gumigyár alapértelmezés szerint versenyben van mindenkivel, aki az ő piacára (akárhol is van az) versenyképes áron csavart, ruhát és gumiabroncsot tud szállítani. Ha a vietnami gyár ezt behajózással és vámmal együtt olcsóbban kihozza, akkor muszáj vele versenyezni; és ezáltal a magyar munkás a vietnamival vetélkedik. Ha a vietnami kevesebbért nyomogatja a gombot, ő nyert.
Tök függetlenül attól, hogy itt Kelet-Európában milyen szociális vívmányok vannak, úgymond érvényben. Lehet azt mondani, hogy itt hetvenezer forint a minimálbér, és annál kevesebbért senkit sem szabad alkalmazni. Aztán ha ebből nem jön ki a százforintos zokni és a hatezer forintos téligumi, akkor… akkor mi van? Akkor mi olyat nem gyártunk, és mehet az összes zoknigyári munkás haza, segélyre. Ami végül mégis kevesebb, mint a minimálbér. Hát ennek rengeteg teteje van, tényleg. Különösen, ha Magyarország főleg képzetlen segédmunkásokat termel, nem pedig kibernetikusokat.
De idáig már nem lát el a szakszervezet. Nem is néz oda. Nem dolga neki. A szakszervezet rövidlátó, buta képződmény, tömény populizmusból épített tákolmány. Disznófejű nagyurak játéka, akik aztán a könnyű álom ígéretével megszerzett támogatás árát megkérik a saját zsebükbe, hogy főúri, gyártulajdonosi luxusban rezegtessék a hájukat. Anélkül, hogy magát a gyárat működtetnék, a termelést szerveznék, vagyis segítenének előteremteni azt a pénzt, amit egyáltalán szét lehet osztani a dolgozóknak. Nem, ők túszul ejtik azt, aki erre képes, és elveszik tőle. Eszközük a lázítás, a szabotázs és a zsarolás.
Temetném a munkát
Ha az aknamunka elég hatásos, a gyár végül összeomlik. A jóléti költségek és a tisztességes fizetések úgy felverik a termék árát, hogy annyiért nem lehet eladni. Pár bő esztendő alatt felélik a jövőt, aztán jön a vízözön, ahogy megérkezett Detroitba is, pontosan ezért. Nyilvánvaló, hogy az az autógyár, ami egyben óvoda, pelenkázó, kórház és egészségbiztosító, drágábban működik, mint az, amelyik nem a szervezett munkásság szociális igényeit akarja kielégíteni, hanem autót akar gyártani. Valószínű, hogy egyszer csak az utóbbi megveszi az előbbit, mint nagyhal a kishalat.
Ha az aknamunka igazán zseniális, és a szakszervezetek – mellesleg a kartellezés bűnét megvalósítva – ügyesen együttműködnek, akkor nemhogy egy gyár, hanem az ország dől össze. És nevezik azt vívmánynak, gondolom.
A csőd már elvileg a szervezett munkásságnak is fáj - az ő fejükre borul -, csakhogy a szabotázs e pontján ők már le vannak szarva az érdekeikkel együtt. A pilótajáték nyertese addigra árkon-bokron túl van, és különben is mossa kezeit. Ő jót akart, a kurva anyját.
Ha van a jó munkának ellensége, az a szakszervezet. Ha van ellenség, akinek szalmabábját a munka ünnepén illik jelképesen megégetni, az a szakszervezeti vezető.
Ld. még: Haza a leállósávban
Az utolsó 100 komment: