Mivel évek óta senki nem kérdezte tőlem, hova járok templomba, megmondom kérdés nélkül: ide a szomszédba.

De hát ez nem is templom, csak egy blog, mi? Az igaz, de a templomnak nem is az a lényege, hogy felül hegyes és belül hideg, alul meg ki van rakva a miserend. Hanem hogy oda megy az ember, amikor az istentémáról akar hallani.

Erre a célra nekem a jezsuita blog pont jó templomnak. Számos előnyét tudom felsorolni a hagyományos médiával szemben. Mindenekelőtt a templomban nem lehet kommentelni. Ott nincs olyan, hogy mise közben felteszem a kezem, és odaadják a mikrofont. Nem csoda, elvégre hitük szerint Isten nem bilaterális tárgyalásokon alakította ki álláspontját a követendő útról, hanem megmondta kőtáblán, de csak mert akkor még nem volt titán. Vagy Youtube.

Oké, lehet a pappal beszélgetni mise előtt és után, meg vannak jó esetben informálisabb alkalmak, ahol nincs liturgia. Esetleg kisközösségek, bibliakörök, ilyesmik. De alapkérdéseket ők sem tárgyalnak. Ezeket előfeltételnek tekintik, és csak ezen a kereten belül hajlandók társalkodni. Arról nem, hogy van-e isten, mennyi van, jó-e. Hogy milyen érvet, milyen termékelőnyt tudnak említeni a saját programjuk mellett például a keleti vallásokkal vagy a protestánsokkal szemben. Hogy mire is lehet alapozni ennyi kényelmetlenség, kötöttség és lemondás vállalását.

Ezekben a kérdésekben a jezsuiták meglehetősen illetékesek, lévén szerzetesek, akik elég sokat áldoztak fel Krisztusért. Joggal várja tehát az odabitangoló jószág tőlük, hogy meg tudják magyarázni, mi ebben a jó.

Csalódni fog egyébként; a jezsuitáknak legendás szokásuk, hogy a kisherceghez és a pszichológushoz hasonlóan minden kérdésre kérdéssel felelnek. Vagy eleve kérdéssel nyitnak. Huncut módszer ez, és emlékeztet a leleményes zsidóra, aki különféle trükkökkel játssza ki a szombatot. Jelentős szabadgondolkodásnak ad teret, hiszen kérdezni, azt szabad.

Kérdezni viszont olyanokat tudnak, hogy attól nem egy odatévedő katolikusnak feláll a szőr az orrában is, és sértett fújtatásba kezd, majd eretnekséget kiált. Sőt megfenyegeti a jezsuitákat Rómával.

A jezsuita rend más hasonlóságot is mutat a zsidósággal, például hogy világszerte tapasztalható vele szemben némi gyanakvás, és mióta léteznek, szokták őket fenyegetni Rómával és kárhozattal. Ezt a szerepet mára részben levette a vállukról az Opus Dei (és híre), de attól ma sem ijednek meg, hogy a saját hitüket próbára tegyék.

Bookmarkold és olvasd

A netjezsuiták megjelenése a legjobb dolog, ami az egyházi kommunikációban történt, mióta igyekszem azt követni. Olvasom az Új Embert régóta, de bevallottan röhögési céllal, paródiaként. Kampányidőszakban a legviccesebb. A béna, átlátszó propaganda és belterjes puffogás mellett pedig annyira izgalmas, mint a vízművek üzemi lapja.

Van még néhány lapjuk – köztük az ifjúsági, de halál vonalas Igen meg a saját Mozgó világjuk, a Vigilia –, voltak plakátkampányok, meg egyszázalékvadász hirdetések, de közös jellemzőjük volt a párbeszéd hiánya, sőt elutasítása. Kiplakátolták, hogy Jézus él, de nem igyekeztek kifejteni. Aki ezzel egyetért, az már úgyis tud róla, aki meg bemondásra nem hiszi el, az szégyellje magát. Hát ez nem egy túl sikeres alapállás így kétszáz évvel a felvilágosodás után, demokráciában. És nem tett ennél többet az őrületesen trendiként hirdetett Városmisszió sem. Erre a nem hívők annyit mondanak, szerintük meg nem él, és ezzel a párbeszédnek vége.

A neten szintén nem vállalta az egyház, hogy kilép a saját köreiből, és bármi mással előáll, mint a dogmatika mantrázásával. Volt, meg még van is egy Virtuális Plébánia, ahol lehetett kérdezni, de a válasz ott se volt több, mint a hatályos törvénykönyv megfelelő paragrafusának beidézése, legalább öt igehellyel megtámogatva. Oszt jónapot, oszd be.

Magukat a hívőket ne is említsük. Ők ugyan aktívak a fórumokban és a blogoszférában, de amit művelnek, annak tuti nem örül Jézus, ha esetleg tényleg él.

Ez ma már nagyon kevés. Annál már pimaszabb a modern, plurális társadalom, hogy ennyivel beérje. Mivel van választása, keres magának mást, olyat, aki szóba áll vele. Nem feltétlenül személyesen, de feltéve a kérdéseit, legalább elismerve a létjogosultságukat. Azokat, amiket az indoktrinációtól mentes többség megfogalmaz, amikor szabadidejében, unalmában, részegségében vagy beállva azon morfondírozik, hogy most akkor mi a pálya istenügyben.

Hasonlóan merész, szabadgondolkodó – tehát vitaképes – keresztény orgánumok, köztük blogok léteztek már korábban is (például az El Mondo vagy a Szelíd olajfa), de ezeket hobbikeresztény civilek írták. Erőfeszítésük figyelemre és tiszteletre méltó, viszont a jezsuita mégiscsak hivatásos katona, oda-vissza vágja az enciklikákat és a világvallásokat, erre tette fel az életét. És ez az egyik legfontosabb, legbefolyásosabb rend. Megnyugtató látni, hogy vág az eszük, és nem félnek a kérdezősködéstől.

Veled Uram, de nélküled

Még valamire rájöttek, amire a keresztény média ritkán. Attól, hogy te hívő vagy, még nem kell ötpercenként hallelujázni. Nem kell teátrálisan, széles gesztusokkal jócselekedni, aztán belemondani a kamerába, hogy Jézus. Nem kell minduntalan Istenről magyarázni párás szemmel, látványosan imádkozni, ájtatoskodni. Mert azzal csak azt üzened, hogy a keresztények egzaltált mániákusok.

A jezsuiták többségének van polgári foglalkozása, médiamenedzserek, közgazdászok, de minimum filozófia- és teológiatanárok. Egy évet kötelezően kétkezi munkával töltenek, Dél-Amerika szegénynegyedeiben, Berlin munkásotthonaiban, Indiában. Nem a fűtött rendház miatt jezsuiták, vagy mert máshoz nem értenek. Egymás közt nem Istenről, hanem válságról, geopolitikáról, tőzsdéről, Obama politikájáról beszélgetnek. Ha kedvük úgy tartja, erről blogolnak. Anélkül, hogy mindent oda futtatnának ki, hogy térjek meg. Anélkül, hogy Istent belekevernék.

Ezzel keverik bele igazán, a maguk ravasz módján.