Na, van az SZDSZ-nek saját arca. Szóval ez lenne az. Csúnyácska.

Nincs egy hónapja, hogy Fodor Gábor sajtótájékoztatón noszogatta a kormányt cselekvési tervért. Legyen terv, és legyen abban adócsökkentés – ez volt a mondás. Íme, a terv. Van benne adócsökkentés, nesztek.

Call me Frank

De az SZDSZ-nek mégse jó. Mi vele a baj? Talán őszintétlennek találják? Félmunkának? Hiányolják, hogy Gyurcsány felvállalja a kiadáscsökkenést, és kertelés nélkül megnevezze annak elszenvedőit? Igazuk van. A Megegyezés című fércmunka egyetlen területen merészkedik idáig, és az a segélyezés átalakítása.

Régóta járna nekünk, hogy kifejlődjön legalább egy kicsike párt, aki meg meri mondani a frankót. Nem hazudik reggel, délben és este, hanem odavágja a kellemetlen igazságokat, akkor is, ha abból aznap még nem lesz mérhető népszerűség.

Nos, ez a párt nem az SZDSZ lesz. Nekik ugyanis nem pont ez a kifogásuk. Mára kiderült, nem is cselekvési tervet akarnak igaziból, hanem hogy Gyurcsány monnyonle. Mint valami hisztis kurva: macikám, vegyél nekem olyan cuki kis cselekvési tervet! Az ember gürizik, megpróbálja a lehetetlent, aztán mikor bekopog a verítékesen összehozott ajándékával, akkor közli, hogy már elment tőle a kedve.

Ha kevesebbet szedünk be, akkor kevesebbet lehet szétosztani; akik a cső másik végén állnak, azoknak kevesebb jut. Felezzük meg a nyugdíjakat? Állítsuk le a négyes metrót? Emeljünk áfát? Ez mind lehetséges, de akkor tessék kimondani. Néma gyereknek anyja se. Nem néppárt ez, hogy muszáj legyen neki hazudnia.

Hogy ők maguk mit cselekednének, arról mély kuss. Pedig emlékezhetnének, milyen idegesítő az olyan ellenzék, aki semmi érdemit hozzá nem böffent a közügyekhez, csak hajtogatja a gyerekes öriharit, hogy ki mondjon le, meg ki a hiteltelen őszerintük.

Atom Anti

Oké, ezen a síkon nincs értelme. Akkor nézzük sakkpartiként. Tegyük fel, hogy Gyurcsány szépszerével nem távozik, az SZDSZ nélkül nincs költségvetés, továbbegyenlő egy-két-há, és előrehozott választás 2009-ben. Mit nyerhetnek?

Szavazókat nem. Hiába illegetik magukat, hogy ők buktatták meg a gyűlölt Gyurcsányt. A miniszterelnököt mániásan, irracionálisan és szimbolikusan gyűlölők ugyanis rajta kívül egyvalamit utálnak nagyon: az SZDSZ-t. Azok a szegény bolondok, akiknek valami eposzi, hősi cél Gyurcsány bukása, nem fogják ezért szavazattal jutalmazni a tettestársát. A Fidesz támogatóiból ők nem esznek. A bizonytalanok? Mekkora lehet az a réteg, aki azért szavazna a szadira, mert az megbuktatta Gyurcsányt? (És királyt, esetleg kétharmados El Presidentét csinált Orbánból?) Semekkora.

„Liberálisból” – az SZDSZ tartalékából – alapvetően kétféle van. Az egyik az antifasiszta, szociálérzékeny kisebbség- és demokráciavédő. Az ő szavazatukért kemény verseny folyik. Aki a rosszabbulélő nénikékért izgul, annak ott van a szociális népszavazás melegszívű Atyja, és egymásra találtak már rég. A rasszizmus és egyéb ordasságok elleni küzdelem sem SZDSZ-es hitbizomány ma már. Gyurcsány Ferenc például akkora egy antifasiszta, hogy ha korábban él, Hitler már meg se mert volna születni. A hippiszemmel nézve mellékes gazdaságpolitikai különbségeket leszámítva Gyurcsány MSZP-je jóval potensebb képviselője a felvilágosult, szekuláris haladásnak – például azért, mert biztosan bent lesz a parlamentben, még egy előrehozott választás után is.

A másik fajta liberális az SZDSZ-en belül is kisebbségben van, vagy már kilépett. Ő a szabad vállalkozásra, öngondoskodásra építő, kapitalista érzelmű polgár. Nincs belőle hárommillió, viszont a túléléshez elég volna háromszázezer. Értelmetlen lózungokkal nehéz megfogni őket, de azért nem emberfeletti feladat kicsikét értelmesebb szöveget gyártani. Lám, négy ember össze bírt rakni egy használhatót, Oriens név alatt. De van még az SZDSZ-ben négy alkalmas ember?

A párt, amelynek esélye van előrehozott választást okozni, szinte biztosan elbukna azon.

Súlyos sebet ejtene a szocialistákon, de ők túlélnék. Ahogy túléltek 1990-94 között, aztán szuperhatalomként jöttek vissza. Az SZDSZ viszont parlamenten kívül halna bele. A szituáció ismerős a globális partiból. Észak-Korea éppenséggel kirobbanthatna egy atomháborút. Kim Dzsong-Il nyilván nyáladzva onanizál a piros gomb előtt, minden áldott este. Hú, micsoda ökörnyi béka vagyok én! Hú, ha most megnyomnám! De nem nyomja meg. Mert annyi esze még neki is van, hogy nem akar megdögleni. Megelégszik a kis zsebpénzével, a túléléssel és a segélyekkel.

Lehetne Kim veszélyesebb: ha csak az érdekelné, hogy benne legyen a tévében és a történelemkönyvben. Hogy lássa az egész világ: ő gombot tud nyomni. Hogy végre egyszer valami fontosról azt mondják, azt ő csinálta. Az őrült vezér azonban nem véletlenül gyakoribb a James Bond-filmekben, mint a valóságban. Ugyanis általában még időben hátbaszúrják a sajátjai, akik szeretnének élni.