Két év rengeteg idő, de most épp úgy néz ki, hogy ha most vasárnap volnának a választások, illetve ha a nagymamámnak áramszedője volna, akkor elbúcsúzhatnánk az SZDSZ-től. Pedig már úgy megszoktuk. Mint az Aranypókot, amelynek késő-kádári reklámjában egy holtfáradt női hang mondta be: huszonöt éve ügyelünk a részletekre.

1990-ben a Szabad Demokraták Szövetségének választási plakátján három szó állt: Tudjuk, Merjük, Tesszük. Az SZDSZ a rendszerváltáskor nyíltan kardoskodott egy gyors és fájdalmas műtét mellett: nagy szarban vagyunk, úgyhogy másszunk ki ebből a rendszerből mielőbb. Még ha ennek lesznek is áldozatai, de legalább nem mindenki, ahogy a szocializmusnak. Ennek ellenére, ezzel együtt az SZDSZ kormányzásra esélyes erőként vágott bele az első választásba.

És elveszítette.

A Magyar Demokrata Fórum bezzeg mint A Nyugodt Erő nyerte meg azt a választást. A sokkterápia ötletét elítélték, és azt üzenték, nem kell azért kapkodni, csak úgy hűbelebalázs módjára rendszert váltani. Majd szépen alámerülünk, kibekkeljük, amíg megköt körülöttünk a szar, és akkor kisétálunk száraz lábbal.

Hát megkötött, csak így nehezebb belőle kimászni.

Nem merjük, nem tesszük

A magyar választók - és megvolt erre az okuk - nem részesítették előnyben ezt a tudjuk-merjük-tesszük attitűdöt. Merjük? Vagyis kockáztatunk? Az nem lesz jó. És igaz: a politikában a bátorság, legyen az akár Thatcheré vagy Bushé, nem úgy végződik, hogy szerencsésen megmenekül mindenki, hanem vannak bizony áldozatok és katonai temetők. Inkább nem merték tudni; legalább mondja azt valaki, megúszható a szituáció. Nem nagy csoda, az volt a legelső választás, az akkori szavazók ahhoz szoktak, hogy az odafentiek dolga kitalálni, pontosan és konkrétan mi legyen, és megoldani, hogy a lakosságnak ne fájjon.

Az SZDSZ gyorsan feldolgozta a kudarcélményt, és már 1990 októberében kurvanagy balhét rendezett. Ez volt a taxisblokád, amikor a kékesszürke állomány, a nyugatos, hóttmodern értelmiség egy, még a vizitdíjas népszavazáshoz képest is undorítóan populista kezdeményezést karolt fel, és okozott vele országos krízist. Mekkora köcsögség volt már az a taxisblokád! Nyilván elapadt a filléres, rubelelszámolású szovjet olaj, nyilván drágult az üzemanyag, nyilván nem volt más út. Volt viszont alkalom: a traktorosparaszthoz hasonló négykerekű ragadozó, a taxis hadrendbe állítása.

Hű, de egy legsötétebb éjszakája volt az a köztársaságnak! Ott hőbörgött az utakon a felháborodott nép, illetve annak képviseletében a taxisok. Akik természetesen nem egy kategória a fasiszta futballhuligánnal, de éppen ugyanannyi joguk van törvényt ülni meg kormányt buktatni ezredmagukban: nulla. És kábé annyi volt a programjuk, hogy Antall, takaroggy, meg hogy hazudtak. Mert a kormány korábban tagadta a benzináremelést, és mégis lett. Emlékszem, sokat viccelődtek akkoriban Horváth Balázs belügyminiszteren, aki belengette picit ittasan, hogy azért ez így nem elfogadható, és van a világon rendőrség is, meg a honvédségnek is vannak dugóhúzói ilyen blokádok esetére. Akkortól ő volt a lövetős. Pedig nem is lőttek, még könnygázt se.

Kormányra az SZDSZ csak 94-ben került, Horn Gyula kegyéből, hiszen a felállványozott fejű pufajkás abszolút többséget szerzett. Nem éppen a tudjuk-merjük-tesszük programmal, persze. Aztán Bokros rendezte a költségvetést; voltak tüntetések, de megunták, hazamentek. A fasisztaveszélyt akkoriban úgy kellett betanítani és fogaskerekes zászlót varrni nekik.

A tudjuk-merjük-tesszük lendülete felbukkant az Orbán-kormány soraiban is; Urbán László pénzügyminiszter-jelölt még azt is nyíltan megmondta, hogy egy dolog a választási program, meg egy másik a kormányprogram. Bele is bukott, ez az igazság akkor is tabu volt. Orbán óvatosan körülszaglászta a szükségesnek vélt reformokat, a problémás területeket, és úgy döntött, hogy tudjuk, de nem merjük. Mert egyrészt nehezen számolható ki, másrészt minden átalakulásnak vannak áldozatai, akik ráadásul előbb jelentkeznek, mint a haszonélvezők. Úgyhogy elvoltak ők jelentősebb kormánymozdulatok nélkül, csak hangosabbra vették a Mária Rádiót, ami akkor még nem is létezett ezen a néven, ezért a közszolgálatinak kellett helyettesíteni.

Az SZDSZ azonban nem az elmaradt reformokat kérte számon a ciklus végén, és nem az – akkor már épp folyó -  osztogatás megfékezésével kampányolt. Kultúrkampf jellegű, chartás demokráciaféltéssel, korrupciós vádakkal annál inkább.

Medgyessy Péter oldalán aztán már puszta pragmatizmusból szerepelt a liberális párt: jelentős pénzeket lehetett így lenyúlni, sőt utánpótlást nevelni a pártnak. A Kakaóbiztost. Az olyan, mint a kormánybiztos, csak jobban fizetik. Nem csináltak négy évig semmit, ahogy aztán kiderült. Biztos voltak ötleteik, de nem merték és nem tették. Viszont Medgyessy belebukott abba, hogy megpróbált leváltani bizonyos Csillag Istvánt. Róla se sokat őriz az emlékezet, csak az biztos, hogy autópályákkal foglalkozott.

Számokba fojtva

A tudjuk-merjük-tesszük attitűdöt, a civilizátori elhivatottságot aztán már nem az SZDSZ fogalmazta meg újra, hanem az Őszödi Beszéd. A hangfelvétel egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a szocialista frakció a tűz- és balesetvédelmi oktatáson részt vett. Tudják ők, mi a gond, el lett nekik magyarázva. De vizsgázni már nem tudnának belőle. Maga Gyurcsány sem.

A fonalat felvették a szabaddemokraták, és tegnapelőttig újra a tudjuk, merjük, tegyük jelszavával küzdöttek a defetizmus, a meghátrálás, a gyávaság ellen. Hogy ennek hangsúlyt adjon, Kóka kilépett a koalícióból, tologassák a szart a szocik egyedül. Kóka János megtalálta az egyetlen kiutat, de csak a párt felének bírta elmakogni. Ráadásul a kisebbik felének.

A liberális párt kétségbeesetten próbálja meghatározni, ki is számít liberálisnak. Évek óta ezzel foglalják el magukat. Nyissuk ki az SZDSZ-t, írja Fodor Gábor elnöki programként, ami alatt azt érti, hogy szerinte jól megfér egymás mellett a védegyletes, greenpeace-es hippi meg a liberális közgazdász elit. TGM és Bauer! Téved.

Vagy minden egyes vitát újra azzal kezdünk, hogy legyen-e kommunizmus?

Csak úgy férnének el, mint a Fideszben vagy az MSZP-ben: hibbant romantikusok és higgadt szakemberek menetelnek egymás bűzétől fintorogva, egy másodosztályú machiavellista irányításával. Az eredmény: kettős beszéd, hazugság, a balkáni nagyotmondás fojtó bűze. Az érdeken és az akolmelegen kívül szedett-vedett rongyok tartják össze őket: antifasizmusnak csúfolt fasisztázás, antikommunizmusnak szánt bumburnyák komcsizás, meg a megszokott meleg színek. És a Führerprinzip.

Kell-e magyaráznom, miért nem felel meg ön a szerepre, Mr. Spigott?

Hearts of Iron

Kókának kék a szíve, acélkék. Nem egy romantikus hős. A romantikus hős szíve ugyanis szanaszét dobog a világért, vérvörösen. Átölelné a föld összes színesbőrűjét, megmentené a koalákat, ideálja pedig konkrétan Kert-Magyarország, esetleg egy-két szélerőművel (atom no!). Ezek a vörösszívű hősök kúrják el rendre az országot, hosszú távra, alaposan. Szeretni, azt nagyon tudnak, meg őket szeretni is lélekemelő, csak aztán elfogy a pénz, és megmarad a szeretet. Amivel úgy önmagában kitörölheti a költségvetés. Ráadásul ezekből a hősökből túlkínálat van, főleg a második félidőben.

Milyen is az, amikor a vörösszívű liberáns generációkra kúrja el a hazát? Nézzük, hogy égett a körmükre a cigánykérdés. A felismerés stimmelt: senkit sem érhet hátrány a bőrszíne miatt. A megoldás mi lett? Nekik ne legyen rendszerváltás. Nekik játsszuk el, hogy még mindig gondoskodik róluk az állam, alanyi jogon. Igaz, csak a nyomort tudja fenntartani – egyre drágábban, egyre szarabbul -, de azt ingyen. A többit oldja meg, majd nem nézünk oda. Bravó.

A kékszívű azt mondja, minden ember egyenlő, viszont a munka tette emberré az embert. Tartós inaktivitásra ne rendezkedjen be senki, ha tudna dolgozni. Költözzön máshova, ha kell, tanuljon, törekedjen, és ebben segítjük, ahogy tudjuk. De rá is kényszerítjük, mégpedig olyan módon, hogy a passzív, semmittevő megélhetést lehetetlenné tesszük. Ez liberális program, tévedés ne essék: az ingyenebéd-mentesítés programja. Nem minden fasizmus, ami nem kommunizmus. Akkor se, ha a Fidesz csinálja meg, vagy a monoki polgármester. Viszont ez fenntartható és logikus, a kommunizmus meg öl, butít és leépít.

Kókával megvolt az esélye, hogy az SZDSZ, ha félszegen és otrombán is, de költségvetésről, egyensúlyról, rendszerről beszélve kampányoljon. És már ez is üdítő lett volna mindenkinek, aki a kétszavas világmagyarázatokba, a zászlócsattogásba, az üres beszédbe, a jelszavakba belefáradtak, mert tudják, hogy a világ bonyolultabb. Egy ilyen apró, a túlélésért küzdő pártnak nem az úgynevezett eszmék piacán kellene turkálnia, mert ott a Kínában gyártató csempészek mindent visznek. Az MSZP és a Fidesz soha nem mondhatja végig csúcsszinten, nyilvánosan, nyíltan, hogy az annyira vágyott adócsökkentéshez legalább kábé honnan kellene elvonni. Az SZDSZ elmondhatná. Még ha bele is bukna, ezzel közművelődési célt szolgálna: pár millió emberhez eljutna a gondolat, hogy valamit valamiért.

Kékítőt old az ég vizében

Az elárvult, cserben hagyott és megszerezhető célcsoport nem „a liberálisok”, hanem mindenki, aki tíz percnél több időt szán arra, hogy képbe kerüljön. Néppárti bázisnak nem alkalmas, de létrejött és most tanácstalanul rázza a fejét egy sokaság, amiből bőven kijön öt százalék. Az őszödi beszéd rajongói, a Kéri-beszédben reménysugarat látók, a kapitalizmus – vagyis a rendszerváltás - tízparancsolatát fel- és elismerők. [Szerző önmagát ide sorolja, és szomorú.] A rendszert, gazdasági programot szerkesztő közgazdászok Járaitól az Oriensig, és akik olvassák őket, és összemérik a zengő érczcel és pengő czimbalommal, ahogy nagypártok lotyaszájában konganak. Kevesebben vannak, mint a nyugdíjasok, de a parlamenti küszöb megvan belőlük bőven. Csak meg kéne őket szólítani, kék szívvel, és számokkal, konkrétumokkal. Megjeleníteni azt a konzervatív, jobboldali és liberális receptet, amihez kényszerből, az utolsó utáni pillanatban úgyis vissza kell nyúlni mindig.

De ez már eső után köpönyeg. Aki válaszol: Fodor Gábor. Akiknek válaszol, azok már elférnek egy dobozgitár körül.

Jó sajtója lesz, ahogy Dávid Ibolyának vagy Sólyomnak. Nemes és fedezetlen célokkal lép színre, amiket egy nap alatt rabol el tőle a két nagykaliberű osztogatógép. Parlamentbe nem kerül, rövid ideig még blogol, majd megunja, hazamegy. A párt már a házon kívül szakad akciócsoportokra, dobolókörökre, Sziget-sátrakra, civilszervezetekre. A „tudjuk-merjük-tesszük” kizárólag titkos beszédekben él tovább.