De igen, van más: reform és bukás. Lásd ábránkat.
A Magyar Szocialista Párt népszerűsége – mérőeszköztől függően – valahol tíz és húsz százalék közt evickél. Az elindított, és a befejezéstől még messze álló folyamatok lehetnek elkerülhetetlenek, de közkedveltek soha. Az öngondoskodás ideája itt nem versenyképes a Gondviseléssel. A reformok, ha mégis megtörténnek, létrehozhatnak egy fenntartható államot, befejezhetik a rendszerváltást, szakíthatnak a hitelből dőzsöléssel, de ez nem a népszerűség receptje. Meg lett már bánva a rendszerváltás rég.
Majd az utókor, talán, az.
Négy év adatott tehát, és abból egy már letelt. Itt most két út van.
Félbehagyni, amit elkezdtek, szikét, fogót, tampont bevágni a hasüregbe, összefércelni, és vigyorogni, hogy egyben van a beteg. És drukkolni nagyon, hogy kettőezertízig legalább pulzusa maradjon, lehessen baloldali értékekhez visszatérve bazsalyogni, osztogatni, ha lesz miből. Remélni, hogy a meghátrálásból győzelem lesz. Akár miniszterelnököt is lehet cserélni, ehhez jó lesz akárki, és akárkiből van elég a pártban. De az utókor, az tudni fogja nagyon jól, hogy ez meghátrálás volt, gyávaság, sodródás, brezsnyevscsina. És a gyerekem röhögni fog rajtatok, ahogy én most Brezsnyeven. Vagy Medgyessy Péteren.
Vagy lehet folytatni, és elfogadni, hogy ebből nemigen lesz választási győzelem. Van még némi halvány esély, hogy a ciklus végére a nagy felfordulás elsimul, az új rendszerek működésbe lépnek – de az nem a „több pénzt az embereknek” kandiscukor-világa lesz. Nem az alanyi jogok paradicsoma. Realista regénnyel nem nagyon lehet megnyerni a mesepályázatot. Kérdés persze még, mennyire lesz mesepályázat a következő kampány, mennyit tanul meg addig a magyar választó arról, ami történik vele. De a kilátások nem jók.
Plusz persze el is lehet kúrni, ezt is. A cselekvés is kockázatos, nemcsak a totyorgás.
Antall József azt mondta a halálos ágyán, hogy „keresztény Magyarországot akartam, mert annak van jövője.” Nos, ez egy szamárság, de helyesbíthető. Kapitalista Magyarországot akarok, mert annak van jövője. Épp túl vagyunk majdnem száz évnyi kísérletezésen, a többi nem vált be.
Tovább, tovább, tovább!
Itt most nem a következő egy-két év dől el, hanem legalább egy évtized. Felnövés vagy úgymaradás. De ezért a jövőért áldozatot kell hoznia majdnem mindenkinek, aki nem MSZP- vagy SZDSZ-közelben kavar. Adózni kell, járulékot és illetéket fizetni, és ki kell csengetni az önrészeket, a gáz árát, az egyre dráguló ennivalót és cigarettát és ezt-azt. Sokaknak vissza kell venni a jólétből, olcsóbb cigarettára és kisebb autóra fanyalodnak, mert rövidebb lett a takaró. Lesznek és már vannak, akik még fájdalmasabb lecsúszást szenvednek el.
Igazán nem felháborítóan nagy áldozat az élcsapattól, ha cserébe vállal négy év ellenzéki létet. Az elszegényedő, elbocsátott közalkalmazottak, a csődbe jutó kisvállalkozók bármelyike elcserélné napi gondjait egy ellenzéki képviselői mandátumra. Költségtérítéssel.
Az sem elég, hogy de akkor az Orbán visszajön és mindent elront. Ha működő rendszert vesz át, akkor nem lesz hülye szétverni maga alatt. Nem tette akkor sem, amikor Horntól átvett egy félig-negyedig reformált országot. Egy kicsit osztogatott a családnak meg a haveroknak, de alapvetően csak elüldögélt a tetején, bárgyún pöffeszkedve. Hát nem az Orbán kúrta el, ugye. Hozzá se nyúlt. Ni, ez a Fico, ez azért vadabb majom, mint Orbán, de a Dzurinda gazdasági reformjainak visszabontásával azért csínján bánik, mert azok működtek. Az látszik és hallatszik, hogy Orbán nem csinálja meg, de szétszerelni se fogja, ha megcsinálja más.
Legfeljebb megbuktok. Na és akkor mi van? Nem a világ vége. Sőt kifejezetten jót tenne, ha három ciklust azért nem töltene ki ugyanaz a garnitúra, ugyanaz a hálózat. Tegyétek meg, amit meg bírtok tenni, aztán veszítsetek, ha csak arra elég. Meg kell tanulni nem felszisszenni minden pillanatban. Egyszer végre lehettek ti is a rendszerváltás vesztesei. Másról szól ez a kurva ország.
További olvasnivaló: Elkúrtuk '85
Utolsó kommentek