Mint tudjuk, a világ legnyomorultabb helye Közép-Afrika. Nincs mit enni, sőt inni se, viszont nagyon süt a nap, rengeteg igen fájdalmas betegség terjed, és nemhogy kórház, de fájdalomcsillapító sincs. Vannak viszont lovas és terepjárós milíciák, amelyek – államrend híján – szabadon rabolhatnak és ölhetnek, és meg is teszik, nap mint nap. És van ugyanez még kegyetlenebb kábítószeres gyerekkatonákkal. Aki Fekete-Afrikába születik, vagy ma ott él, annak szinte biztosan a leírhatatlan szenvedés, a rettenetes fizikai és lelki kínok, valamint az állandó nélkülözés és a vele járó elállatiasodás lesz osztályrésze.

Nem tudunk rajtuk segíteni.

Lehetetlen. Két fő oka van ennek.

Az egyik a mi saját irigységünk. Emlékszem valami számításra – nem biztos, hogy pontos, de nem is elképzelhetetlen -, amely szerint egyetlen amerikai repülőgép-hordozó hajó árából legalábbis meg lehetne kezdeni a teljes Szahara rekultivációját. Búzamezők a sivatagban, vagy kuszkusz, vagy amit ezek esznek.

De mi nem adunk egy hordozónyi pénzt, hanem megtartjuk magunknak, mert a haditengerészetnek kell a tizenharmadik anyahajó, a Szahara viszont kívül esik az akciórádiuszán, hiszen ott nincs is víz.

Viszont ha adnánk is, mi lenne akkor? Ha összedobnák a világ gazdag államai a pénzt, nesztek szegény négerek, öntözzétek a Szaharát, nos, akkor sem lehet célba juttatni az adományt. Ehhez ugyanis kéne valamilyen infrastruktúra, egy szervezet, ami elosztja a pénzt. Közép-Afrikában a humanitárius segítség rendre kövér, nagyvirágos ingbe öltözött, gengszterrapper jellegű tuskó gorilláknál köt ki, akik orosz és kínai fegyvert vásárolnak belőle. Dobálhatunk mi akármit Afrikának: Idi Amin Dadákat és Mobutu Sese Sekókat gazdagítunk vele.

Magyarán ha adakozással akarnánk segíteni Afrikán, akkor mindenekelőtt meg kéne szállni. Vagy el se kellett volna jönni. Ez meg egy csomó áldozattal járna, amit talán még Kína se vállalna.

Még nagyobb katasztrófát okoznánk egyébként azzal, ha valamiképpen – noha ez, mint már leszögeztem, lehetetlen – Afrika népének megadnánk a mi európai életszínvonalunkat. A környezeti katasztrófához bőven elég lesz az is, ha a kínaiak autóra váltanak a bicikliről.

Tehát a közép-afrikai emberekre gyakorlatilag egészen biztos, hogy még minimum száz éven át az elképzelhetetlen szenvedés vár. Már amelyiknek nem sikerül átszökni Spanyolországba, hogy vad szokásaival aztán ott okozzon problémákat.

Hogyan lehetne ennek mégis véget vetni?

Kontinentális euthanáziával, kedves barátaim. Vegyük ezt a százéves határidőt, tételezzük fel, hogy száz év múlva lesz Afrika legalább annyira élhető, mint a hizlalda a disznóknak. Eszerint a most ott élő hétszázmillión kívül még legalább két-hárommilliárd pusztul el szörnyű kínok közt. Zsiráfszarba mártott machete által, szadista, beszpídezett gyerekkatonák kezétől, vagy ebolában, vagy szomjan. Számoljuk ki egyszerű véralgebrával, mi a jobb: kevesebb szenvedés vagy több.

A neutronbomba után minimális sugárzás marad vissza, az így sterilizált környezet élettelen tárgyai nem károsodnak. Afrika a mosogatás után szinte azonnal beköltözhető. Benépesítését pályázaton oldanánk meg: a jelentkező államok vállalják, hogy működő társadalmat, nyereséges gazdaságot, változatos élővilágot hoznak létre az elnyert területeken. A sugárkezelésben elhunyt jelenlegi lakosságnak látványos emlékművet állítunk: meghaltak, hogy mi élhessünk.

Mivel neutronbombák ma hivatalosan nem állnak rendszerben, és bevetésük nemkívánatos félreértésekre adhat okot, az Afrikának békét és boldogságot hozó hadműveletre az Egyesült Államoknak, Oroszországnak és Kínának közösen kell felkészülniük. Együttműködésük hozzájárulhat a globális feszültségek enyhítéséhez, ahogy az újrakezdő kontinensen megnyíló terjeszkedési lehetőségek is.

Igazán sajnálom, de senki jobb ötlettel még nem állt elő. Ez az optimális megoldás. Ügyelni kell arra, hogy az északi sáv nagyjából működő államai ne sérüljenek, illetve megfelelő kártérítésben részesüljenek, akár úgy, hogy élőmunkával hozzájárulhatnak az újjáépítéshez. A beavatkozásnak meglepetésszerűnek kell lennie, hiszen ha szegény párák megneszelnék, nyilván menekülni próbálnának, ami további fölösleges szenvedéssel járna.

A kiürítés után létrehozandó amerikai, európai, kínai és orosz zónák közt minden bizonnyal lesznek összezördülések, sőt talán háborúk is. Ezeket azonban már nem bozótvágó késsel, népirtás keretében fogják megvívni, hanem precíziós fegyverekkel, ahogy a huszonegyedik század civilizációjához illik. Afrika megmenthető, de előbb el kell pusztítani.