Ven Csia-pao igazán elégedetten távozhatott Magyarországról. Tárgyalásai sikerrel jártak, és legalább annyira otthon érezhette magát, mint Csao Ce-jang 1987-ben. Igaz, hogy Magyarország azóta demokratikus ország lett, de megkíméltük Vent attól, hogy ezzel szembesülnie kelljen. Megvoltak az idomított diákok, fiatal sportolók kungfuztak, és a magas rangú vendég tiszteletére egy napig úgy viselkedtünk a tibetiekkel, hogy nekik is idevarázsoltuk Kínát.
A stílus, az ilyen lesz most egy darabig mindenben: színpadias, túlkompenzáló, bombasztikus, gyomorforgató. Ilyenek voltak akkor is, amikor még utálták a kínaiakat (és az oroszokat), pusztán azért, mert Medgyessy és Gyurcsány arrafelé tájékozódott. Éppen ők az elrettentő példa: attól, hogy Orbánék most Kínával bizniszelnek, még nem biztos, hogy ez rossz húzás.
Kínát figyelmen kívül hagyni vagy bojkottálni nonszensz volna, konkrétan ezt a magyar állampolgárok egyénileg sem tudnák meglépni, de nem is akarják. Kínával rendszeresen üzletelünk mindannyian, kevesen teszik vissza a dekopírfűrészt a polcra a dalai láma kedvéért; már csak azért is, mert a többi fűrész is kínai gyártmány. Mi sem természetesebb, mint hogy a lehetőséget a magyar állam is kihasználja. A terjeszkedést megállítani nem tudja, így viszont legalább megpróbálhatja irányítani.
Egy szuperhatalom jelenléte érthetően kelt félelmet. Ha ez ráadásul egy diktatúra, akkor pláne. Pedig Kína egyik sajátossága pont az, hogy meglehetősen békés, szinte bamba birodalom, amely semmi jelét nem adja annak, hogy erőszakkal akarna terjeszkedni. Egy pillantás a fegyveres erőikre elárulja, Kína támadó szándéka kimerül abban, hogy egy fikarcnyi szigetecskét (Tajvant) megfélemlítsen – de még azt se foglalta el, nem is próbálta. Ímmel-ámmal fejlesztgetik a legszükségesebb cuccokat, nukleáris doktrínájuk a minimális elrettentésen alapul. Olykor nagyokat ugranak a legfontosabb területeken, de a globális agresszió eszközei még hosszú ideig hiányozni fognak az arzenálból.
Nem követelik meg szövetségeseiktől azt sem, hogy átvegyék az ő társadalmi berendezkedésüket. Nincsenek olyan elvárásaik, mint a Szovjetuniónak voltak, vagy amivel az Egyesült Államok és a Nyugat rendszeresen baszkurálja a szegény kis autokráciákat. Ahova beteszik a lábukat, ott egy rendes buziverést se lehet már rendezni, akárhogy kívánja a néplélek. Kínának teljesen mindegy, milyen médiatörvény vagy alkotmánybíróság van a partnerországban, Észak-Koreától Suriname-on át Németországig belefér a kötényükbe mindenki. Toleránsak, még az intoleranciával szemben is.
Kína barátságának és főleg az onnan beszerezhető hitelnek megvannak a veszélyei. Az EU és az IMF kottát is ad a pénz mellé, átláthatóságot követel, fenntartható költségvetést, azt a pénzt viszonylag körülményes ellopni. Kína nem ilyen szigorú – viszont törleszteni akkor is kell majd, ha fagyira költjük az egészet. Eddig is látható volt, hogy Orbánt leginkább a nyugati függőség tartja vissza a leghajmeresztőbb rombolástól; vagyis a nyugati befolyás fenntartása elemi érdekünk.
Szerencsére a kínai betüremkedés egyben megerősíti Magyarország európai integrációját. A hamar fellobbanó jajveszékelés, miszerint Orbán eladta az országot Kínának, alaptalan. Kína a Volvót veszi meg és a Saabot, nem ilyen bóvlikat, mint Magyarország. Mi kizárólag azért vagyunk érdekesek nekik, mert Európához tartozunk, és amit itt palackoznak vagy zsugorfóliáznak, az vámmentesen mehet tovább a német, francia és olasz piacra. Ennyi Magyarország apportja ebben az ügyletben: ezúttal jókor voltunk jó helyen. A többi csak pántlika: ha minden cigány frottírzoknit gyártana holnaptól, az se látszana a kínai költségvetésen. Magyarország viszont egészen közel került ahhoz, hogy kikötővárossá váljon egy méter tengerpart nélkül. Az ilyen helyeknek megvan az esélyük a virágzásra. Egy jól szituált kikötő évszázadokra megalapozhatja a jólétet, a nyüzsgést és a nemzetközi tarkaságot, a kultúrák megtermékenyítő vegyülését.
Tévedés volna azt hinni, hogy Kínával a hátunk mögött beinthetünk Európának. Amit felkínálhattunk Kínának, remélhetően jó áron, az pont a mi kis félszeg, félkész, suta európaiságunk. Másunk sincs.
Az utolsó 100 komment: