Re: Bezárják a Verseny utcai piacotÓ, a Verseny Utcai Piac! Már a neve is csodálatos, gyönyörű könyvcím lehetne, ha egyszer elkészülnének azok a kibaszott jó könyvek a modern magyar baloldalról.

Népek olvasztótégelye volt. Cigányasszonyok, románok, bolgárok, arabok és négerek, magyar hajléktalanok, öltönyös bácsik, gyakorlati bölcsességet sugárzó, kertésznadrágos szakik árulták itt, amijük volt. A bejáratnál, illetve még előtte a korzón a földre telepedett diszkontárusok kínáltak hihetetlen összevisszaságban ömlesztett limlomot. Itt egymás hegyén-hátán, kupacban volt a fél pár cipő, a törött távirányítós autó, az óraalkatrészek. Ez volt a guberátor-szakasz, a kidobott áruk fóruma. Itt minden olcsó, az árusnak jobbára fogalma sincs, mit ad el. Ezért tetszetős vázákat, sőt holmi apróvirágos porcelánnál sokkal mutatósabb laborüvegeket, egyéb dekorációs tárgyakat, és hasznos alkatrészeket lehet elhozni mondjuk száz forintért. Kisebb tárgyakat ötvenért, akkor is, ha ezüst, és a boltban mondjuk négyezer. Már ha van egyáltalán olyan bolt.

Ez a piac recycling-részlege. Szorgos kezek összegyűjtik a kukákból a használhatónak kinéző dolgokat, és a kontakthibás játékautó ahelyett, hogy a szeméthegyet gyarapítaná, száz forintért megvehető, és tíz perc javítás után tovább használható. Valaki örülni fog a kicsit csorba pöttyös bögrének is, mert ötévesen pontosan ilyenből itta a kakaót, és azóta se talált olyat.

Ja, hát el kell mosni előtte, persze. Itt kosz van, koszos tárgyakat árulnak, összefogdosta az underclass, lepisilte a kutya, talán még édszes is. Ez ilyen műfaj, de a BKV is ilyen, mégis használjuk, ha muszáj.

A Novák Piac (mert ez a hivatalos neve) nemcsak hajléktalanok és guberálók tábora. A törzstagság standot bérel, és a köztiszteletben álló árusok erősen specializáltak. Ezért sajnos drágábbak is, illetve kevesebbet lehet alkudni, de persze így is száz forint náluk az a menetfúró, ami az Obiban legalább kétezer, a Tescóban meg nincs.

Őszintén bevallom, hogy még soha semmibe nem fúrtam menetet. De hát nem lehetett otthagyni ennyiért. Száz forintért ez eleve egy szépen megmunkált acéldarab, ha csak vécéhúzónak szerelem fel, akkor is jól jártam. Másrészt meg ha pillanatnyilag nem is kell, de ilyenkor az ember arra gondol, hogy a közeljövőben kedve szottyanhat menetet fúrni, és akkor majd kapkodhat fűhöz-fához, és átkozhatja magát, hogy kihagyta az akciót. Egy nyolcasat hoztam el, akkor úgy éreztem, egy olyan… körülbelül nyolc milliméteres menetet… azt úgy fúrnék valamikor, valamibe. Száz forintot ez a ködös elképzelés is megér.

Kincsesbánya ez mindenkinek, aki szeret olykor csinálgatni ezt-azt: modelleket építeni, művészkedni, lakberendezni. Honnan veszünk például 12 voltos villanymotort? Sehonnan, kérem, olyat nem árulnak, ahogy fogaskereket sem, vagy ha mégis, akkor vagy aranyáron, vagy nagykereskedelmi tételben. Erre van a piac, ahol vehetünk százért valamit, amiben benne van, illetve kétszázért a motort vagy a fogaskerékpárt a bácsitól, aki ebben utazik, és már kiszerelte nekünk. Vagy hol lehet működő Enterprise számítógépet venni, meg floppit, húszéves mobiltelefont, bádoglemez űrrakétát? A Vaterán, meg az ebayen, csak ott, viszont filléres dolgokat nem nagyon érdemes ideutaztatni Európából, vagy akár Hajdú-Biharból.

Tartozik ehhez egyfajta bizarr konzumidiotizmus, amit nem a divat diktál ugyan, de attól még addiktív, és hasonlít a gazdag turista királykodásához is.

The Beautiful People

Akik itt árulnak, azok mind magánzók ugyan, de semmi közük nincs a mai vállalkozó-imidzshez. Inkább a nyolcvanas-kilencvenes évek küszködő, törekvő, esendő, apró stiklikkel evickélő bátrainak, géemkázóinak, zöldségeseinek örökösei. Álmukból felkeltve tudják, hogy ki is az a kedves vásárló, és nem évente egyszer csinálnak üzleti tervet, hanem minden egyes eladásnál végigsakkozzák, mennyit ér a cucc, és mennyit adhat ezért az a konkrét vevő. Nyilván nem is érdemes ide nagyon kiöltözni.

Ja igen, a stiklik nyilván megvannak. Ezt a piacot kábé százféleképpen tudná betiltani egy erre felkért jogász. Számlát senki nem ad semmiről, az áfa itt fel van függesztve, és az se lepne meg, ha a mindig mosolygó vietnami high-tech-dílernél nem lenne minden tétel elvámolva. (Fejlámpa 9 LED-del, 100 méteres hatótávval: 700. Energizer kivitelben, boltból: 6690.) De hadd ne kezdjem el illusztrálni, mi minden működik még törvénytelenül. Elég annyi, hogy pártfinanszírozás. A VIII. kerületi önkormányzatnak egyszerűen nincs erkölcsi alapja arra, hogy apró-cseprő számlaügyeken fennakadjon, ügyet csináljon belőle, és beszántsa ezt az intézményt.

A Verseny utcai piac népe példamutató emberekből áll. A törzsgárdában olyasféle kollegialitás, sőt bajtársiasság figyelhető meg, ami már csak az évtizedek óta ugyanoda járó horgászokra jellemző. Megszokták egymást, vigyáznak a másik pultjára, amíg vécére megy, és megbeszélik a világ dolgait. Csuda híreket hall, aki nyitott füllel nézelődik. Ott tudtam meg, miért hívják angolul baconnek a szalonnát. Azért, mert a Bakonyból származik.

Ezek az emberek keményen dolgoznak. Nem segélyt követelnek, hanem helyet a szabad piacon. Felhajtják, összegyűjtik, beszerzik az árut, osztályozzák, beárazzák, és percről percre igazodnak a körülményekhez. Reggel nagyobb az árubőség, déltől viszont, záráshoz közelítve olcsóbb, ami megmaradt, mert inkább eladják kisebb haszonnal, mint hogy hazacipeljék. A tudás itt hatalom, az udvariasság erény, a kereskedői tehetség elnyeri jutalmát. Könyvelnek kockás füzetbe, regisztrálják a keresletet, előrendelést felvesznek. Biztos vagyok benne, hogy ha szétosztanánk köztük fejenként egymillió forint tőkét, okosabban és jövedelmezőbben fektetnék be, mint az önkormányzat, ami ezt a nagyszerű agórát éppen bezáratja.

Szomorú volt az utolsó hétvége. Sok standon Végkiárusítás tábla, sötét gondok közt töprengő kereskedők. Az életvitelszerűek azt mondják, folytatják majd a lőrinci piacon, de hát az rohadt messze van, oda már én se fogok csak úgy kilovagolni üres szombatokon, és ezt tudják ők is. A népi remény él: még visszavonhatják, vagy majd kinyitják újra. „Ezt nem csinálhatják”, ebből indulnak ki, hogy mennyi ember megélhetése forog kockán, olyanoké, akik évek alatt építették fel az üzletet, nélkülöztek, a szájuktól vonták meg a falatot, hogy jusson pénz forgótőkére. Azt hiszik, hogy ezt valakik odafönt belátják, és hagyják őket élni. Nem értik, mert tudják, hogy nem ártottak ők senkinek. Naponta látják ugyanis azokat, akik megveszik tőlük az ötvenéves társasjátékot, a Sztálin-összest, a rézvasalatot, a szalmával tömött brummogós mackót. Úgy látják, hogy amit csinálnak, az a közjót szolgálja, és igazuk van.

A magyar állam rengeteg pénzt költ arra, hogy skanzenekben, államilag támogatott busójárással, halászléfesztivállal és a népies giccs propagálásával úgymond megőrizze a néphagyományt. Statisztákat öltöztet jelmezbe és kurzusfilmet forgat, hogy megmutassa, hogy nézett ki a magyar paraszt kétszáz éve.  De széles tenyérrel, kíméletlenül veri szét a jelenkor folklórját.