Gyászba öltözött a magyar baloldal. Legyünk velük megértőek és kedvesek, nehéz napokat élnek át most. Pécs eleste velőtrázó fájdalom. Mert ha Szili ekkorát bukott Pécsett, akkor ki állhat meg? Hol marad egy talpalatnyi menedék nekik?

Pedig akár örülhetnének is, ha érdekelné őket Magyarország sorsa.

A reményük egyik lába maga Pécs volt, Kis-Moszkva, híresen balos város, ahol szebb időkben nem is volt kérdés, hogy mindent visz az MSZP. Nos, az ilyen vidékeknek a létezése is beteg dolog. Illő és helyénvaló, hogy a fideszes és szoci körzetek felbomoljanak. Nem épeszű dolog ugyanis, hogy valaki csak azért szavazzon ide vagy oda, mert ő pécsi, csepeli vagy debreceni.

Még ha a pártok nagyjából egy helyben maradnának, akkor se lenne sok értelme. De annak végképp nincsen, hogy valaki, pláne egy egész város 1990-től elszántan sodródjon a pártja után. Milyen világnézete van az ilyennek? 90-ben és 94-ben kádárista, 98-ban bokrosista, 2002-ben szociáldemokrata, Gyurcsány feltűnésével modernista-kapitalista? Vagy az élethosszig fideszes: előbb radikális csuhásozó liberális, aztán fiskális konzervatív kapitalista, most meg végül ő a kádárista? Nem, ilyen kanyarokat civileknek nem kell megcsinálniuk. Kihányja a belét, aki megpróbálja. Nem viseli el a terhelést.

Az MSZP álmainak másik lába pedig Szili Katalin volt. Az aranytartalék. A piros adu, a titkos laborban hét lakat alatt őrzött vírusminta, akivel még lehetett volna az MSZP igazi baloldali párt.

Ez alatt azt kell érteni, hogy aki szembejön, attól megkérdezzük, mit szeretne, és azt ott helyben megígérjük neki. (Lásd még: nemzeti konzultáció és mutációi.) Szilinek sose számított, mit magyaráznak a mindenféle szakemberek a laptopjukkal; ebben a kampányban például éppen a hadsereg igényeit szarta le nekifutásból. Neki csak szlogen kellett, jó kis instant radarellenes gyűlöletbeszéd, hogy egyébként mi is az a radar, meg NATO meg repülőgép, az őt nem érdekli, ne is zargassák vele. Ő szeretetre vágyik, és kész.

Ha nyert volna, az katasztrofális folyamatot indíthatott volna el a pártjában. Nem azt, hogy tönkreverik őket 2010-ben, mert az az ő bajuk. Az országos katasztrófa forgatókönyve kábé a következő.

A kék pirula

Szili Katalin megnyeri Pécset, győzelme eufóriát vált ki a szocialistákból. Egyszerre elhiszik, hogy nem is kúrták el, és hogy vissza lehet hozni a szarból a kormányzást. Mégpedig Szili stratégiájával, és akár vezetésével: bazsalyogjunk és ígérjük meg mindenkinek a toronyórát láncostul. Röviden: merjünk baloldalinak lenni. A pécsi győző köré elhülyült aktivisták gyűlnek, az MSZP pezseg, ígér és természetesen kétkezes kalapáccsal puhítja Bajnait, ahol éri, mert hiszen a pécsi diadal nem a fiskális szigor, hanem a nőies puhaság győzelme volt - tehát az a helyes út. Ez már önmagában is tragikus lenne, de tovább is van.

2010-ben az alternatív történelem kétfelé ágazik; a legrosszabb esetben a Szili-vírustól feléledt MSZP képes és megnyeri a választást; ebben néhány Mikola- és Semjén-kaliberű, szupernehézsúlyú balfasz segít neki nyilván. Ezt nem is kell ragozni, annyi lenne a változás, hogy Szili nem mondana olyan csúnyákat Őszödön, viszont fel se fogná, mi a baj.

Erre persze csekély esélye lenne Pécs bevétele után is, valószínűbb, hogy az MSZP vele is el lenne fenekelve, de valamennyit vissza tudna hülyíteni a szosziális népszavazással meg a 13. havi nyugdíj védharcaival elvadított tömegből. Ekkor Fidesz-kormány alakulna, elmondaná a maga őszödi beszédét nyilvánvaló hazugságokról és a nemigazországról – ez, jelzem, mindenképp megtörténik és nagy show lesz –, és amint munkához látna, szembe találná magát egy éppolyan undorító demagóg erővel, mint amilyenek ők voltak addig. Egy szociáldemagóg ellenzéki pártot Szili Katalin remekül el tudna vezetni. Népszavazást kezdeményezne a nyugdíjak védelméről és a kétszázezres minimálbérről, összefeküdne Gaskó Istvánnal, és félrebillent fejjel, sírós hangon magyarázná, milyen borzasztó a karvalytőke. Fitogtatná a vallását, meglepetésszerűen megjelenne Tamás Gáspár Miklós születésnapján, és gátlástalanul, vagy talán inkább fogalmatlanul odaígérne mindenkinek mindent. Az új kormánynak pedig szava nem lehetne, hiszen pontosan így győztek ők is. Csak néznének szomorúan, és próbálnák reménytelenül magyarázni, hogy öt kenyérből meg két halból nem – mégsem – lehet megetetni a világ minden nyugdíjasát. Aztán a nyomás alatt ráfanyalodnának ők is az elkúrásra, ahogy Kovács László szorításában is megtalálták a pénzcsapot.

A balos demagógia vezértyúkja bukott el Pécsen, és Magyarországnak javára válik, hogy megúszta Szili felemelkedését. Ha valaki nem hiányzik ide, az pont ő. Kár, hogy a veresége egyben a balos demagógia győzelme, mégis.