Rakétapara, már megint. Tiszta retró. Its so 1980’s. Lengyelország amerikai rakétákat fogad be, Oroszország atomcsapással fenyegeti Lengyelországot, Irán műholdat bocsát fel. Általános iskolában mi – hat-nyolcévesen – többek között nukleáris rakétákról beszélgettünk a szünetben és a homokozóban, vagy később Raid Over Moscow játszása közben. A tájékozottabb kisgyerekek tudták azt is, hogy Pörsing rakétáktól kell félni név szerint; a szovjet SS-20-asokról még ők sem tudtak viszont, mert azt nem annyira írta meg az újság, és még tüntetések se voltak ellenük, se itt, se odaát. A lányokat már akkor is jobban érdekelte, hogy kinek a haját húzzuk meg majd, ha megbeszéltük az atomválságot, mi férfiak.

A világtörténelmet ma a rakéta-típusjelzések, hatótávolságok, kilotonnák és tengeralattjárók szorítják medrébe. Hogy mi lesz, és mi lehetséges, azt ezek döntik el, nem az, hogy akkor most a demokrácia-e a „jobb” meg „igazságosabb”. Viszont nehéz erről közérthetően és érdekesen írni – értve ez alatt, hogy akár nők is végig bírják olvasni, akik azért mégiscsak a világ fele. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy a történelmet meghatározó eszközök indítókulcsa hímek kezében van. De érdemes megpróbálni. Ettől a történelem- és rakétarajongók fognak megsértődni; sebaj, a nők vannak többen.

Hozzávalók

Szóval induljunk mondjuk 1980-ból. John Lennon még él és nagyon ki van bukva az imperialistákra, amiért nincs világbéke. A Szovjetunió pedig SS-20-as rakétákat telepít Kelet-Európába, ahol talán néha lehet már hallani a Beatlest is. Ekkor persze már mindkét szuperhatalom képes volt arra, hogy megszüntesse a másikat, hiszen az amerikai silóból indított - úgynevezett interkontinentális - rakéta eljuthatott egyenesen Moszkváig, és fordítva, ezekből meg már volt több ezer. Miért kakaskodtak mégis az európai rakétakilövők felett? (Indítóállás a neve, de mindegy.)

Azért, mert az interkontinentális rakétának, bár tényleg nagyon gyors, mégiscsak kell félóra ahhoz, hogy megtegye a nagy utat. Ennyi idő alatt a megtámadott fél – műholdról - észreveszi, hogy ő meg van támadva, elindíthatja a saját rakétáit, és ha szerencséje van, még az elnöki bunkerba is odaér a világvége előtt. Tehát ilyen bazi nagy rakétával támadni nem éri meg. Nincs mit nyerni. Ezt a szemet gyönyörködtető egyensúlyt úgy neveztük el, hogy M.A.D., de persze nem azért, mert őrültség, hanem mert ez a Kölcsönösen Garantált Megsemmisítés (Mutually Assured Destruction) doktrínája.

A 80-as években Európába telepített középhatótávolságú rakéták viszont seperc alatt célba érnek, ott nincs idő ellencsapásra sem – éppen ezért a tulajdonosuk esetleg kísértést érezhet, hogy bevesse őket. (Hasonló játszma zajlott le 62-ben Kubában.) Ezzel sérül a MAD elve, azt pedig nem engedhetjük, ugye?

Szóval jöttek a ruszkik ezekkel a lefűrészelt csövű, nehezen ellenőrizhető közepesrakétákkal, mire az amcsik ugyanilyesmiket (ezek voltak a Pershingek, valójában Pershing II-k) telepítettek válaszul. Ezzel a játékkal egy darabig elvoltak, aztán ránéztek a térképre, és elszégyellték magukat. Jól teleszarták Európát atomfegyverekkel, amelyek ráadásul végső soron helyi tányérsapkásokra voltak bízva. Na erre összeültek, és kitalálták, hogy akkor inkább mindenki vonja ki a rakétáit, és ugyanott vagyunk erőegyensúlyilag, mint azelőtt, de nem kell rettegni a saját katonáinktól. Meg is csinálták szépen, megegyeztek, és ez lett az INF-szerződés, ami Európát többé-kevésbé atomfegyvermentessé tette. Aztán szó szót követett, jött a drága Gorbacsov elvtárs és a Beszéljük meg című műsora. A szuperhatalmak megállapodtak, hogy ezen a zsúfolt buszon bőven elég lesz fejenként egy pokolgép is, minek cipeljenek négyet. Az az egy pokolgép pedig az otthonról indítható, interkontintentális rakétáknak (ICBM) felelt meg.

Ezek egyébként nem védhetetlen fegyverek. A hadviselés története a kard és a pajzs versenye. Ha mindkettőnknek ugyanolyan kardunk van, akkor jó eséllyel békén hagyjuk egymást. Ha egyikünk szert tesz egy jóféle pajzsra, akkor már esetleg nekimegy a másiknak, akinek csak kardja van. Hiszen ő háríthatja a csapást, az ellenfél meg nem. Ez lejátszódott karddal, légierővel, hajókkal és tankokkal, vegyi fegyverekkel és gázálarcokkal, és végül jöttek volna a rakéta-elhárító rendszerek. De hogy az egyre értékesebb egyensúlyt, a lassan virágba boruló globalizációt világháború ne fenyegesse, az USA és a Szovjetunió – 1972-ben, ABM (Anti-Ballistic Missile Treaty) szerződés cím alatt – megegyezett, hogy rakétaelhárító rendszert nem fejlesztenek. Végül Reagan elnök mégis meglebegtette, tudnak ők ilyet is, lézerest meg ellenrakétást – a ruszkik meg nem tudtak, mert elektronikából tökhülyék voltak, és ehhez számolni kell. A rendszert végül nem telepítették, de ahhoz már a megemlítése is elég volt, hogy a szovjetpolgárok szégyenkezve összenézzenek Gorbival: bazmeg, mi itt a Fiat 124-est gyártjuk licenszben, a nemzeti jövedelem 40 százalékát költjük a hadseregre, és mégis könnyedén megelőznek az imperialisták. Ez a rendszer mégiscsak el van kúrva.

Oké, eddig elég fárasztó lehetett; aki akar, most megnézhet egy jelenetet a Jóbarátokból.

Kinek fütyül?

Ugorjunk, nézzük rakétailag a jelenkort. 2001-ben az Egyesült Államok felmondta az ABM-szerződést, arra hivatkozva, hogy ha Észak-Korea vagy Irak vagy valami efféle szörnyállam megatomrakétázza őket a miniszoknya vagy a mirelithamburger miatt, és az ellencsapással nem törődve – ugyanis ezek őrült fanatikusok, tudvalevőleg – akkor neki védekeznie kell. Ettől az oroszok már akkor is morgolódtak, de mást nem nagyon tehettek éppen. Most viszont már az asztalon gőzölög az eredmény: Lengyelországnak papírja van arról, hogy az ellenrakétákat hozzájuk telepítik az amcsik (a radart meg Csehországba). Az oroszok pedig, akárhogy bizonygatja nekik a szabad világ, csak nem hiszik el, hogy Irán ellen pünkt az ő ablakuk alatt kell védekezni. Paranoid KGB-s banda.

Tény: Észak-Korea már korábban, Irán csak a héten jelezte, rendelkezik azzal a képességgel, hogy interkontinentális rakétát építsen; ezt úgy szokás megfogalmazni, hogy felküldenek valami űrcuccot. (Igen, hölgyeim, a Szputnyikot se azért lőttük fel, mert érdekelt, mi van odakint. Gagarint sem. Amúgy nincs odakint semmi.) Koreának valószínűleg van atombombája, Iránnak előbb-utóbb lesz, ha nem jön közbe valami.

Az atomfegyver egészen mostanáig úgy működött, hogy akinek akár egy árva bombája volt, és be bírta gyújtani a hozzá való rakétát, azt onnantól békén kellett hagyni még akkor is, ha ő a világ hülyeköcsöge, Kim Dzsong Il, újszülöttek vérében fürdik, és igazán ráférne már a halál. De ha azt a két-három rakétát ki lehet iktatni, akkor elbánhatunk vele, ahogy civilizátori kötelességünk diktálja.

Iránnak se lesz sokkal több; drága jószágok ezek. A lengyelországi bázis tíz darab elhárítórakétát fog tartalmazni, de ha nagyot csalnak az amcsik, akkor húszat. Ezt az orosz atomütőerő kettő darab rakétával (az övéik jobbak) – és a bennük elhelyezett akárhány „csalival” – telíteni tudja. Ha Oroszország a jövőben atomcsapást óhajt mérni, akkor azt kényelmesen megteheti, ahogy eddig. Ugyanis nem kettő vagy három robbanófejük van, hanem legalább kétezer. Itt a lengyel támaszpont nem oszt és nem szoroz. De ha mégis zavarná őket, akkor még mindig jöhetnek újra a lefűrészelt csövekkel, és kezdhetjük elölről.

Azt a két-három koreai vagy iráni rakétát viszont, ha odáig fajul a dolog… nos, hát legalábbis van esélye kivédeni a szabad világnak. Hát ööö… nem tudjuk, mennyi. Elég nehéz ügy ám a rakétavédelem! Már egy benzinmotor is milyen bonyolult, nemde? Az Izraelbe telepített Patriot ellenrakétáknak például meggyűlt a bajuk a negyvenéves Scudokkal az Öböl-háborúban: az volt az egyetlen szerencséjük az izraelieknek, hogy nemcsak a Patriotok voltak irányíthatatlanul szarok, de a Scudok is, és így nem történt nagyobb baj. De ha Kim Dzsong-Il vagy Irán, sarokba szorítva, zsarnoksága védelmében mégis támad, akkor az USA majd mondhatja, hogy bibibá, pupák, örülhetsz, ha két bomba átjut a háromból. Aham. Bizonyára belemegy abba a szolid rizikóba az Egyesült Államok, hogy egy-két atombomba átcsusszan az ő világukba. Amit lelőttek, az meg majd lepottyan valahol Európában.

Tehát mi történik? Oroszország olyasmi miatt hisztizik, ami őt nem fenyegeti; az Egyesült Államok olyasmivel idegesíti az oroszokat, ami az ő biztonságát nem növeli. Engedni nem akar egyikük sem, mert nehogy már annak a bunkónak legyen igaza. Elvagyunk. Húzgáljuk egymás haját.
  

Rakéták még:

Az atomfallosz imádása