Az újkor egyik legizgalmasabb, és válságok idején rendre előkerülő elméleti dilemmája a darwinizmus és az ember viszonya. A mainstream tudósok egyedül érvényes doktrínaként kitartanak az evolúció teóriája mellett, és a ráció mezején erős vár az ő logikájuk. A természetes szelekciót elfogadó felvilágosultak azonban hajtűkanyarral váltanak át racionálisból szenvedélyesre, amikor a növények és állatok versenye továbbgondolódik embercsoportok, nemzetek, civilizációk harcára.
Ilyenkor már a darwini logika, a változás, a szelekció és a fennmaradás folyamata illetlenséggé változik, mégpedig annak ellenére, hogy a történelem főutcája elhullott törzsek, nemzetek, birodalmak csontjaival van kikövezve. Minden jel arra mutat, hogy ha az evolúció működik, akkor emberek között is működik, mivel az ember biológiailag egy állat. Elvégre a majomősből az australopithecuson át a neandervölgyi kipusztulásáig evolúciós vetélkedésben jött létre a sapiens sapiens. És az egymással egy időben versenyző nemzetségek nem sakkolimpián döntötték el, kinek lesz több utódja, hanem aktívan irtották, jobb esetben beolvasztották a gyengébbeket. Róma az etruszkokat, az Egyesült Államok az indiánokat.
Been there, done that
A biológiát töretlenül uraló darwinizmus társadalmi-geopolitikai alkalmazása ellen az egyik legfőbb érv nem tudományos, hanem dogmatikus: ezek a gondolatkísérletek csúful leszerepeltek, amikor legutóbb próbálkoztunk velük. Az erős árja nép ügyesen elfoglalta a velük élő, kissé másmilyen emberek életterét, viszont cserébe öt éven belül a nyakukon voltak a nagyon másmilyenek, hazájukat elvették, megszállták, szétszakították. Kerek történet ez, de egyáltalán nem cáfolja az evolúciós elméletet. Az is darwini jelenet, amikor a hülyegyerek részegen nekiugrik a medvének, és a maci nyer.
A bukás nem azzal kezdődött, hogy a nácik a versengő embercsoportok modelljével dolgoztak, hanem hogy rendkívüli pöffeszkedéssel helyezték el magukat a rendszerben: a csúcsragadozó helyén. Radikális mozgalmuk azzal nyerte meg a támogatóit, hogy őket feltétel nélkül, csupán születésüknél fogva felsőbbrendűnek nevezte, illetve elhitték ezt általában maguk a nácik is. Ez a hurráoptimista darwinizmus törvényszerűen vezet az erőviszonyok téves felméréséhez, ezáltal vesztes háborúk indításához. Hiszen ha mi vagyunk a legjobbak, akkor lenyomunk bárkit. Aztán meg mégse.
A kísérlet kudarcának még egy titka van: a nácik helytelenül, szükségtelenül szűken határozták a versenyben résztvevők csoportját. A köztársasági eszmét doktrínerségből, teljesen elvetve, a vérségre alapoztak. Ezáltal túl sok túl értékes harcost, tudóst, politikust és művészt zártak ki a saját emberanyagukból. Ebből lett aztán az egyesült Európa atombombája helyett az amerikai atombomba, többek között. Adolf Hitler, bár német sovinisztaként ismeri a világ, végső bukása előtt értékelte a meccset, és kijelentette, a német nép méltó a pusztulásra, mert gyengének bizonyult.
Leben heisst Leben
A bevallottan szociáldarwinista, agresszív kísérlet túlkapásai és hibái aztán évtizedekre háttérbe szorították az elméletet. Ettől azonban a versengés folyt tovább.
Nem fajok, hanem társadalommodellek között. Gének és mémek szövetsége között.
Amikor a Szovjetunió nagy és erős volt, akkor jó volt orosznak lenni. A megszállt és befolyás alá vont területek biztos piacot jelentettek, az orosz nyelvet a világon egyre többen értették, szellemük egyre dicsőbb. Cserébe – és más hatalmak bukásából tanulva – a szovjet birodalom többnemzetiségű, multikulturális közeg volt, ahol Moszkva diktált ugyan, de simán lehetett Moszkva ura egy grúz. A szovjet dicsőségben elsősorban az orosz magnemzet fürdött, de tudták, hogy ebből vissza kell osztani.
Ez sem volt azonban elég. Háborús potenciáljuk gigantikus volt ugyan, de az atomfegyver őrizte a békét, frontális támadásra nem ragadtathatták magukat. Maradt a gazdasági és kulturális terjeszkedés, amiben pedig alulmaradtak. Evolúciós jelenség ez is.
A Nyugat szabad államaiban, elsősorban Amerikában még a szovjeteknél is többen dolgoztak azon, hogy nemzetüket, kultúrájukat naggyá tegyék. Nemcsak azt nem kérdezték az ifjú fizikustól, hogy tősgyökeres amerikai-e (mivel olyan nincs is), de még azt se, hogy szereti-e az elnököt, vagy általában a férfiakat. A hasonló lélekszámú országok közül a Szovjetunió az amúgy értékes, képzett munkaerejének egy részét a gulágon, börtönben tartotta, vagy elzárta a lehetőségektől, csak mert nem voltak kommunisták. Amerika sokkal nagyobb merítéssel dolgozhatott: ott legfeljebb a kommunistákat szorították ki, vagy azokat sem.
Ráadásul – a komcsikkal ellentétben – úgy vélték, hogy kétszázmillió embernél úgysem lesz okosabb a tervhivatal, úgyhogy majd szépen eldöntik a polgárok maguk közt, érdemes-e Redmondban szoftvercéget alapítani. Ha ez egy jó ötlet, akkor majd óriássá nő; ha hülyeség, akkor meg bedől magától. Jobb is, hogy így történt, hiszen az amerikai elnök még 2001-ben is többesszámban beszélt az internetről. Ő bizonyára nem tudta volna eldönteni, belefér-e az ötéves tervbe a lakosság Windows-ellátása. De nem történt baj, mert nem is kérdezte erről senki.
Felülkerekedésükben nemcsak a tehetséges egyetemistákból lett kutatók és üzletemberek játszottak szerepet, de a látszólag kevésbé fajsúlyos popkultúra is. Klasszikus kultúrában, balettben, operában, sakkban erős volt a szocialista tábor, de a magyar, a lengyel, a csehszlovák gyerekek nem a Vörös Hadsereg férfikórusának kazettáit másolták egymástól a nyolcvanas években, hanem Michael Jacksont és Madonnát. Tudtuk, hol van a Nyírfácska ajándékbolt, de valahogy a matrjoska nem csigázott fel annyira, mint a dollárboltban és külföldi rokonoktól beszerezhető He-Man figurák, a G. I. Joe-repülő vagy a kvarcjáték. A Nyugat ettől vált szerethetővé, vágyottá – a legkommunistább osztályfőnök vagy napközistanár sem tudta nekünk megmagyarázni, miért nem bír a hatalmas Szovjetunió ilyeneket előállítani, ha egyszer annyira fasza ez a rendszer. És ha meg nem az, akkor minek ünnepeljük mi az ő forradalmukat?
A popkultúra a szabad világ misszionáriusa. Pillanatnyi érzékenységgel méri fel, mi tenné boldoggá az embereket akár egy percre, és millió formában adja meg nekik, mindenkinek a magáét. Sci-fit, fantasyt, Clayderman-feldolgozásokat, pornót, háborús eposzt, családi vígjátékot. Állam ilyet nem csinál: ilyet szabad emberek csinálnak szabad embereknek.
Live and let die
A hidegháborút nem azért nyerte meg a szabad világ, mert az embercsoportok közötti vetélkedést nemlétező, illegitim, fasiszta teóriának tekintette. Pont azért inkább, mert a saját gazdaságán belül is alkalmazta a darwinista logikát. Sőt nem is kell azt alkalmazni, csak hagyni, hogy működjön.
A gyengébb elhullásának persze minden állam gátakat vet: az elsősegély vagy az egészségügyi ellátás ingyenessége, a szociális rendszer, a nyugdíjrendszer – szándék szerint – megakadályozza, hogy a dzsungeltörvény maradéktalanul működjön. Ennek se morális okai vannak, mivel a morál a realitásokkal úgysem mehet sokáig szembe; csak van egy közbiztonsági optimum, ami megkívánja, hogy szó szerinti élethalálharcra ne kényszerítsünk milliókat, mert ahhoz túl sok csendőr kellene. Az alanyi jogok mértékét aztán minden versenyző a saját belátása és lehetőségei szerint állítja be. Alá lehet nyúlni – munkahelymegőrzés címén – az éppen elhullni készülő vállalkozásoknak is, de tudni kell, hogy ez már a szelekció akadályozása, és annak a vége pedig a degeneráció.
A nácik és a komcsik mind azért kúrták el, mert kontraszelektáltak. Azt hitték, hogy ők a legfejlettebb faj vagy a legfejlettebb rendszer jogán legyőzhetik a természeti törvényt, folyókat fordíthatnak meg és eldönthetik könyvből, ki a jobb hentes vagy sanzonénekes, ki a rabszolganép és az uralkodó faj. És amíg ebben a hitben lubickoltak, az evolúció felemelte nehéz mancsát, és eltörölte őket a föld színéről. A kardfogú tigris stratégiája nem vált be, nem az nyert, akinek legnagyobb volt a kardfoga.
De az sem fog nyerni, aki elhiszi, hogy az evolúciót törvényen kívül lehet helyezni.
Utolsó kommentek