Idegölő, kimerítő munka az ajándékvadászat, a fenyőfa utáni kajtatás, a díszítés, a rokonlátogatások szervezése, a menü összeállítása. Alig marad egy-egy perc, hogy megálljunk, és gondoljunk Rá. Aki Istentől született, megváltott minket, és felméne a mennyekbe.

Hány ezer éve már, hogy velünk van! Alig hisszük, persze, a sztorit magát. Kismillió értelmezésen, átiraton, kanonikus és apokrif iraton, összehasonlító elemzésen át ismerjük csak a történetet, miszerint Isten fia áldozattal váltotta meg a világot.

Rövid idő adatott neki, aki a hidegben született, december huszonötödikén. A Jó Pásztor – így nevezték - bejárta a vidéket, amit bejárnia adatott, tizenkét tanítványa esendő emberként adta tovább az örömhírt: megszületett a Megváltó, alászállt a poklokra, és húsvétra feltámadott.

Akkor még vérrel kereszteltek.

Mitrásznak hívták.

Kultusza a harmadik században volt a legerősebb a Római Birodalomban, de évszázadokkal a Jézus-mondakör előtt ismerték. Humánerőforrás-menedzsmentben maradt alul: a Nap fiának vallása nem engedte be a nőket és a szegényeket – igaz, a patrícius nőknek ott volt Ízisz, Mária előzménye. A Mitrász-Jézus-vándormese Perzsiából eredt, de neki is voltak előképei; ma már senki sem képzeli, hogy Mitrász valóban létezett, és azt csinálta, amit meséltek róla századokon át. Elég csak annyi, hogy karácsonykor mindig volt valami fenyőünnep, és a nyúl is kilóg kissé a feltámadásos meséből.

Igen, kedves barátaim, ez a Jézus-sztori nem úgy alakult ki, hogy tényleg idejött az Isten fia ágálni. De hát csak nem gondoltátok komolyan! Sajnálnám. Nem, ez egy kedves decemberi mese. A gyerekeknek. Természetesen a kereszténység nem csupán a mitraizmusból merített, ahogy Shakespeare sem szimplán lemásolta elődei drámáit. De a történet időtállósága nem az isten, hanem az ember nagyságát hirdeti.

Nagyszerű meséket talál ki az ember. Nem volt-e példaképünk mindannyiunknak Luke Skywalker, vagy legalább Darth Vader? Nem léteztek sohasem, de őseik ott voltak már a görög és germán mondákban, a lovagköltészetben, a vadnyugati pisztolyhősök legendáiban. Az emberiség tyúkanyóként őrzi és nevelgeti mítoszait. Egy-egy jobban sikerült mesét hamisítások és folytatások sorozata követ. Oroszországban Tanya Grotter majdnem olyan népszerű, mint az eredeti Harry Potter. 

Így szültük meg magunknak Jézust. Az emberiség: szűzen, tudatlanul, megváltásra vágyva. Összeraktuk abból, amit találtunk a legósdobozban. De hiszen így lett a zsidó Egyisten is: a szomszéd népek istenségeit olvasztotta egybe a zsidóság, hogy sikeres crossover termékké fejlessze, és taroljon vele az istenpiacon. Ugyan már, ha van valami, amit legalább nagyjából istennek lehet nevezni, az nem így dolgozik. Ennél még Roswell is hihetőbb, de hát bebukott az a sztori is régen.

Mitrász, az emberekért áldozatot vállaló és a mennybe költöző istenfiú története felemelő, katartikus mese önmagában is. Még tanulságosabb a folyamat, amiért ma nem őt, hanem Jézust ünnepeljük. Az ember megteremti magának az istent, aztán ha az isten nem dolgozik meg a hitéért, szó nélkül lecseréli egy másikra. Mehet vissza a balettba ugrálni. A verseny megoldja. Közben százezrek és milliók halnak meg, városok tűnnek el és épülnek a kitalált istenek miatt. Nem szarral gurigázunk, amikor álmodozunk. Csodálatos lények vagyunk. Nem istenek, nem tökéletesek, de megvan bennünk a jó akarása. Kitalálunk hát bátor, önfeláldozó, emberséges figurákat, akik példát mutathatnak a gyerekeinknek, hogy jobbá váljanak, mint nekünk sikerült. A legkisebb királyfit, Nemo kapitányt, Timurt és csapatát, Kinizsi Pált, Mátyás királyt, Mitrászt, Jézust, Makk Marcit.

A hiba valahol ott van, amikor a gyerek úgy marad, és nem veszi észre, hogy a példa megmutattatott, a mesének vége. A megváltás már az ő dolga lesz.