Kádár Jánoson gondolkodott mostanában Gyurcsány Ferenc, szóba is hozza írásban és tévében. Nagyon helyesen tette. Aki politikusnak áll, annak fel kell tennie ilyen kérdéseket magában, és meg kell válaszolni, felelősen, okosan.

Sajnos Gyurcsány, úgy tűnik, máris befejezte a Kádárról való gondolkodást, és nem vesződött vele sokat. Előveszi, de elhessegeti hamar: elintézte azzal, hogy Nagy Imre a jó, Kádár meg a rossz. Persze-persze, ügyes fiú volt, de azért mégis egy hazugságra épülő rendszer volt az övé, meg a kegyetlenkedések is, fuj. Nos, ez elég primitív válasz egy olyan történelmi személyiségtől, mint aminek Gyurcsány látszani akar.

Mert ha csak 1956-tól nézzük Kádárt, akkor is azzal indul a játszma, hogy éppen brummog befelé az országba néhány ezer szovjet harckocsi. Nem, nem úgy volt, hogy Kádár behívta őket, és ha nem hívja, akkor nem is jönnek, hanem fejcsóválva, bosszankodva nézik az elszakadó Magyarországot. Szóval voltak körülmények, miniszterelnök úr, ha méltóztatna odafigyelni. Kicsit durvábbak, mint az, hogy juj, visszajön a Zorbán.

Ahhoz képest Kádár egész jól megoldotta, úgy szakmailag, mint emberileg. A keret adott volt: valamiféle szocializmust kell csinálni, lehetőleg ne legyen megint fegyveres lázadás, és az oroszok itt maradnak felügyelni, tankostul. A legvidámabb barakk, az innen nem rossz eredmény, kérem. Eközben még csak nem is rekvirált magának komplett erdőségeket, háremet nem tartott, palotákat nem építtetett.

Szobra nem volt, ma sincs.

Még egy szaros gyára se volt neki, a népé volt az egész, ahogy megírta az Ablak-Zsiráf.

Szóval annyival mégse kéne szőnyeg alá legyinteni Kádárt, hogy hazugságra épült, pláne ha az embert Gyurcsány Ferencnek hívják, és egyelőre inkább a hazugsággal, mint az államférfi fogalmával társul a neve.

Főleg úgy, hogy bezzeg Nagy Imre, aki a jó nindzsa. Biztos aranyos, részvétet keltő figura volt Nagy Imre, amint ernyedt testét ide-oda csapkodta a történelem, hogy végül a jók partján vesse homokra, élettelenül. De nem mint okos és távlatos politikusra emlékszünk rá, még az 53-as reformokkal együtt se.

Ilyesmi figura már volt egy a közelmúltban, miniszterelnök úr: az ön közvetlen elődje, az a tutyimutyi balfasz, az.

Nem hiszem, hogy Gyurcsány véleménye Kádárról valóban ennyire árnyalatlan lenne. Elvégre kevés fiatalembernek adatott meg, hogy egyenesen Apró Piroskától vegyen történelemleckéket. Nem. Gyurcsány egyszerűen ezt a pontot találta meg ahhoz, hogy még egy gesztussal erősítse a képet, miszerint ő megérti a jobboldaliakat is. Háppersze, Kádár szemét volt, szerintem is.

1984-ben került színpadra és filmre az István, a király. A rockopera, amelyet Koltay Gábor rendezett, megütközést keltett az MSZMP-ben, hiszen piedesztálra emelte a kereszténység felvételét. Hogy mégis zavartalanul, sőt állami támogatással mehetett az anyag, annak egyszerű oka volt: a nyilvánvaló, lineáris hasonlóság a Róma fennhatóságát elfogadva, idegen segítséggel államot alapító István, meg a Moszkva erejét tiszteletben tartó, ám irigyelt jólétet teremtő Kádár közt.

Aki ma modernizátorként, pragmatikus reálpolitikusként, Isten helyett a Valósággal telefonkapcsolatban álló vezetőként illegeti magát, az ne írja le Kádár Jánost. Vigyen inkább egy virágot a sírjára, és tartsa szem előtt, íróasztalán a bűnt, amiből az ő hatalma fakadt. Közben mély alázattal kívánja magának azt, hogy bűnei és eredményei legalább olyan arányban legyenek majd, mint Kádár Jánosé.