Egyelőre még nehéz elképzelni azt a kicsit patetikus, szerelmi szállal átszőtt, de felemelő és izgalmas háborús filmet, amely Európa és Líbia epikus összecsapását beszéli majd el. Pedig a háborúknak ez az egyik fontos funkciója, hogy közös élményként beépüljenek a kultúrába, és erősítsék az összetartozást.
A háború ugyanis kezdettől, és egyre inkább kollektív műfaj. Szántani-vetni, csizmát készíteni lehet egyedül is, más országokkal megmérkőzni viszont csak együttesen. A mai élvonalbeli katonai apparátus fejlesztéséhez és fenntartásához már egy regionális hatalom is kevés. A biztonságpolitika az Európai Unió egységesülésének kitűnő eszköze lehet, mivel ott ugyanis más lehetőség nincs is, csak az integráció. Ez világos már az eddigi történésekből is. A nyugati koalíció az Egyesült Államok segítsége nélkül neki sem tudott volna látni Kadhafi kifüstölésének, a szükséges hardver híján; a szükséges hardver pedig azért hiányzik, mert a tagállamok az erőforrásaikat elaprózva fejlesztgettek a maguk örömére.
Sajnos ebből sokan egészen mást fognak leszűrni, mégpedig azt, hogy ha ilyen macerás és drága dolog a háború, akkor inkább ne is csináljuk. Különben is van elég bajunk, fölösleges pénzünk meg nincs, bombák helyett vegyünk inkább csokit, és együk meg még ma.
Sikeres, dicsőséges és közös történetként kanonizált háborúkkal a háta mögött egy nemzet, de még egy törzsszövetség sem vetné fel komolyan, hogy mindig, mindenhol a pacifizmus a megoldás. De amíg az a kalács kisül, addig se nehéz belátni, hogy a katonai beavatkozás hihető, komolyan vehető képességét nem nélkülözhetjük.
Para bellum
A pacifizmus az elszigetelődés politikája. Abból indul ki, hogy Amerika az amerikaiaké, a karthágóiak meg oldják meg a maguk problémáit. A világ csupa belügy. Ez már a huszadik században sem volt tartható álláspont, ma meg nyilván értelmetlen. Ha Észak-Afrika diktátorai nekilátnak a népirtásnak, akkor még aznap megjelennek a menekültek Dél-Európában. Tehát elemi érdekünk, hogy az életkörülményeik ne legyenek elviselhetetlenek. Tény, hogy Kadhafi eddig se volt egy jóságos figura, de most nyílt lehetőség az intervencióra. Hic Rhodus.
A menekültek özönénél súlyosabb gondokhoz is vezethet, ha csak úgy hagyjuk vadon nőni a mindenféle népeket, mint a bolondgombát. Mi van akkor, ha valamelyik beduin népvezér, Európa messze fénylő töketlenségétől vérszemet kapva, izmozni kezd? Nem kell ehhez atombomba, elég, ha építtet magának egy lóbaszó nagy rakétát. Vagy vásárol. Van a piacon eladó, Észak-Korea a világ rakétaneppere. Említése is elegendő, hogy felidézzük, milyen kellemetlen tud lenni egy keményvonalas diktátor, ha bot van nála. Legfőbb vásárlója na kicsoda? Irán természetesen, ahol pontosan ez játszódik le, csak éppen nukleáris vonalon. Ott, ahol az elfogadható veszteség nulla, elég belengetni egy csokor hagyományos rakétát, és máris összefossa magát mindenki. Mielőtt elkezdenénk spórolni az európai intervenciós képességen, tegyük fel a kérdést, fel vagyunk-e készülve arra a lelkiállapotra, amiben Dél-Korea létezik ötven éve.
A hadművelet egyébként ahhoz képest, hogy mennyire kétséges volt az európai hatalmak potenciálja, egész kellemes csalódás. Oké, Kadhafi még a helyén van, a front pedig messze Tripolitól. De már szűköl, békét kér, demokratikus átmenetet ajánl – az biztos, hogy kemény pofont kapott, olyat, amilyet nem kíván magának semelyik feltörekvő zsarnok. A rettenetesen drága, világszerte gyanakvással méregetett európai fegyverrendszerek használhatónak bizonyultak, eddig egy Rafale vagy Eurofighter sem esett darabokra a meleg vagy a hideg miatt. Amire egy légi műveletekre korlátozott intervencióban sor kerülhet, azt az európai koalíció nagyjából meg tudja oldani, amikor épp akarja. Nem a semmire építkezünk, de van hova fejlődni, sőt muszáj.
Érthetetlen természetességgel vettük eddig tudomásul, hogy az effajta műtéteket az Egyesült Államok végzi el Ázsiától a Balkánig mindenhol. Persze, erre ők vannak a legjobban felszerelkezve, megengedhetik maguknak, mi meg, szegény európaiak… nos, mi majdnem kétszer annyian vagyunk, mint ők. Ha ennek ellenére nem tudnánk a saját udvarunkat rendben tartani, akkor szégyellnünk kellene magunkat. Hogyan jön az ki, hogy mi ötszázmillióan nem tudunk felállítani egy fele akkora haderőt se, mint a háromszázmilliós Amerika? Ennyivel lustábbak, puhányabbak, szarabbak vagyunk? Ennyivel azért csak nem.
Ja, hogy Amerika ereje az imperializmusának köszönhető? A katonai érdekérvényesítésnek? A csatahajós üzletszerzésnek? Ebben bizony van valami. Abból a valamiből viszont az következik, hogy ha majd lesz igazi, ütőképes haderőnk, akkor majd kerítsünk hozzá imperializmust is.
Alapítványból birodalomba
Akit a tankszag elkerült, avagy Múzeumkritika
Az utolsó 100 komment: