
Tudják valójában, hogy ez nem egészen igaz, de hát a híradóba nem fér bele az egész okfejtés, aztán így maradnak. Igaz, nem is hangsúlyozzák túl a veszélyeket, részben azért, mert közjogi javaslatukat ez gyengítené, no meg azért is, mert mi tagadás, a legaktívabb legalizátorok szívnak, mint a gép. Az ugye kellemetlen, bevallani egy megrögzött szokásunkról, hogy árt.
Na de ide befér, ami a híradóból kimaradt, úgyhogy nézzük.
A marihuána, mint a legtöbb elfüstölt növény, minden bizonnyal rosszat tesz a tüdőnek, hiszen azt nem füst, hanem tiszta levegő feldolgozására teremtette a jóisten. Rák meg minden. Annyira persze nem árthat, mint egy erős dohányos cigarettaadagja, főleg mert spangliból nem lehet negyven szálat elszívni egy nap. De azért nem használ.
Mint kábítószer, mint tudatmódosító sem veszélytelen. Valószínűleg. Jegyezzük fel: itt már az elméletek homályában kajakozunk, de azért nem példa nélküli életpályákat tárgyalunk.
Persze a gond ugyanúgy, ugyanakkor jelentkezik, mint a másik népszerű programozóvegyületnél, az alkoholnál. Akkor, amikor a delikvens napi rendszerességgel használni kezdni, antidepresszánsként. A marihuána-használat minősített esetét nevezik egyes kutatók amotivációs szindrómának. Ez elsősorban, de nem kizárólag fiatal, még szüleikre támaszkodó felnőtteket és kamaszokat érint. Az amotivációs szindróma lényege, hogy a beteg naphosszat otthon heverészik és szív, és nincs kedve semmihez. Árnyalatokban gazdag állapot: van, amikor az illető végül is elvégzi a dolgát tessék-lássék, azt, amit muszáj, de alig várja, hogy beszívhasson. Továbblépni vagy szabadidejében építeni magát – huh, ez elég sétapálcás-konzervatív-aczélista kifejezés, de nekem tetszik -, arra már nincs már energiája. A másik vége a harmincéves munkanélküli, aki a szülei pénzéből veszi magának a füvet, és évek óta sem dolgozni, se tanulni nem képes, legfeljebb hitegeti magát és környezetét azzal, hogy egyszer még talpra áll. De minek is izgatná magát, hiszen betépve épp jól van.
A tudatmódosítók nyilván szerepet játszhatnak az aktuális állapot konzerválásában, abban, hogy azt kívánatosnak állítsa be akkor is, ha valójában fenntarthatatlan, rossz.
Más kutatók tagadják/cáfolják, hogy az amotivációs szindróma a fűvel függne össze, bár a szociális jelenség létét elismerik. Ők azt állítják, hogy erre egyébként is hajlamosak egyes emberek – születésüktől fogva, illetve aszerint, hogy meddig hagyják őket tétlenül dögleni -, aztán hogy füves vagy alkoholista léhűtő lesz-e belőlük, az attól függ csak, mihez jutnak hozzá és mi ízlik nekik jobban. Más fogyasztóknak - többségüknek - viszont kutya bajuk.
Fizikai függés, az nincsen. Nincs. Halálos adag sincs. Értem?
Tehát legalábbis vannak elméletek, amelyek szerint bizonyos kellemetlen, sőt tragikus életpályákért esetleg a fű is felelős lehet. Mint füst pedig kétségtelenül ártalmas.
Hogy ennek ellenére miért merülhet fel mégis a legalizáció? Ó, hát ez rém egyszerű. Egy csomó dologról tudjuk, hogy helytelenül használva veszedelmes lehet. Mégis azt mondja az állam, hogy édes egy fiam, állampolgár, hát felnőtt ember vagy, én megbízom benned, úgyhogy döntsd el te, akarsz-e például autót vezetni. Az sem egy életbiztosítás, ugye. Akarsz-e dohányozni, annak ellenére, hogy külön minden doboznál szólunk, hogy leszárad tőle a heréd, elpusztul a magzatod, és különben is megdöglesz? Sőt egyes államok olyat is mondanak, hogy my son, fogd ezt a lőfegyvert, és viseld felelősséggel. Dönts okosan. Aztán az állampolgár majd kitalálja, hogyan gazdálkodjon az életével. Az Úristen is megadta a szabad akaratot Ádámnak és Évának, kedves konzervatív barátaim. Hülye volt? Az Isten? Mondd még egyszer!
A képen Phil Bishop faszobra látható.
Az utolsó 100 komment: