A rövidlátó baloldaliak és liberálisok bizonyára farkast kiáltanak a Népszava elleni határozott fellépés láttán. És velük béget majd a panelprolik csürhéje. Az igényesen gondolkodó, felelős polgárok azonban átlátják a magasabb rendű összefüggéseket, vagy ha eddig nem, akkor majd most.
Aki nem egy kő alatt él, az tisztában van azzal, hogy Magyarország rendkívüli kihívások előtt áll. Ezek megoldása a nemzet minden erejét igénybe fogja venni. Felelőtlen, sőt bizonyos értelemben hazaáruló, aki a háborús erőfeszítés küllői közé botot dugna.
Márpedig a küllők közé dugott bot minden tiszteletlen megjegyzés.
Igen, hozzád beszélek, felelőtlen kommentező, blogger és újságíró. Te, aki Schmitt Pálon élcelődsz, és te, aki magát a miniszterelnököt ítéled meg, a fotelből, olcsó sört felbüfögve. Te, aki ellenzékieskedő demagógiát terjesztesz, szemétkedésekre linkelsz, aki minduntalan arra emlékezteted a többieket, hogy Magyarország Kormányát és közjogi méltóságait egyáltalán lehetséges nem szeretni, megvetni és gúnyolni.
A Nemzeti Ügyek Kormányának van megoldása, van terve és tehetsége kivezetni Magyarországot ebből a földi pokolból, ahol van. Legalábbis dolgoznak rajta. De meg kell értenie mindenkinek: ez a terv addig nem működik, amíg bárki is viccelődik azon, hogy Nemzeti Ügyek Kormánya, vagy akár hadarva ejti ki. Ennek a nagy Tervnek előfeltétele az egyetemes áhítat.
A Nemzeti Ügyek Kormánya és annak miniszterelnöke okos. És ravasz. Belelát a jövőbe, látja az eljövendő századok háborúit és kataklizmáit, dagadó izmokkal feszül neki a kormánykeréknek, emberfeletti teljesítményre képes, csak értünk dolgozik. A zsenialitás minden porcikájában ott munkál. Az ő létezése maga a jel. Nélküle nem is volna haza. No motherland without you, ahogy a népszerű sláger mondja.
Csak hódolat illeti meg, nem bírálat. Egyetlen apró hibája van. Illetve olyasmi, amit hibaként szokás felróni, de hát az vesse rá az első követ, akinek nincs semmilyen személyiségzavara.
Szegény édesapám beteg
A Nemzeti Ügyek Kormánya egy picikét paranoid, és egy csöppecskét pszichopata. Ennyi az egész. Voltak például híres cowboyok, akiket pisztolypárbajban senki le nem győzhetett, de nem is tűrték senkitől, hogy beszóljon. És hány nagy művészt ismerünk, akik megroppannak a kiválóság súlya alatt, hogy aztán alkoholistaként, drogosként vagy ámokfutóként tűnjenek fel a hírekben. Hány nagyszerű előadóról jegyezték fel, hogy nem tűrte a kritikát senkitől!
Ne higgyük, hogy neki ez jó. Képzeljük el az álmatlan forgolódást, a hajnali verejtékes felriadásokat, amikor azt álmodja szegény, hogy valahol az interneten őróla csúnyát írtak. Látja rémálmában a trollt, ahogy begépeli a csúnyát, hegyes körmökkel és perverz vigyorral, aztán a tíz, húsz, harminc többi összeesküvőt, akik lájkolják, terjesztik, továbbküldik. Aztán már ezreket és százezreket álmodik, akik röhögnek rajta, ujjal mutogatnak, nem veszik komolyan. Csatakosan ébred, büdösen, karikás szemekkel, és egyre visszavillan az álmok ezerfejű, vihogó szörnye, a járvány, ami egyre csak fertőz, míg végül mindenki az országban, sőt az egész világ rajta fog röhögni. Még órákig nem tér magához, bizalmatlanul méregeti leghűségesebb kalauzhalait, szóvivőjét és államtitkárát. Hiszen egy pillanat műve, hogy a fenségesből nevetséges legyen, a félistenből bohóc. Ha a kétkedés és a gúny gyökeret ver, akkor minden elveszett.
És nem sikerülhet minden, sőt szinte semmi sem sikerül, és muszáj rögtönözni és szembeköpni a korábbi szövegeket, és minden kudarccal érzi ő is, hogy egyre röhejesebb a nemzeti együttműködés, az egész kormányzás pátosza. Viszont ha az emelkedettség elillan, akkor nem marad más, mint földhözragadt megszorítás, neolib kiadáscsökkentés és magánharácsolás, csupa hétköznapi teendő, amit már mások is csináltak, még jobban is, csak nem hívták forradalomnak, háborúnak, új csillagállásnak. Ha nem lehet többé annak hívni, akkor megsemmisül az egész felépítmény. És akkor ő elszontyolodik, behorpad, megzuhan, és az az egész országnak rossz lesz, mint amikor elalszik vagy megőrül a buszsofőr. Így nem tud dolgozni. Speciális igényű gyerek.
Gyermekkorom kedvenc meséje az volt, amelyben egy egész város fogad némaságot, mert egy agysérült kisfiú csak teljes csendben gyógyulhat meg. Véget vetnek a zenének, hazamennek a legények. Suttognak és lábujjhegyen járnak, míg a kis beteg felgyógyul. Kérdés, megteszik-e ezt a városlakók akkor, ha az agybeteg páciens a fejedelmük, ha ő maga szakadatlanul, ordítva gyalázkodik és verekszik, és ha tudható, hogy gyógyíthatatlan.
Stanislaw Lem: Mese Nagy Böhöm királyról
Az irodalom visszavág
Utolsó kommentek