Köszöntöm a nemzettestet, legyen szíves leülni, elhelyezkedni, szusszanni, fingani egy másnaposat maga alá. Na, itt a kétezertíz, mit szól hozzá?

Szokás ilyenkor fogadalmat tenni, bár attól tartok, hogy ez a hagyomány visszaszorult a bejglizabálás és a részegeskedés mögé, pedig fogadalmat tenni bármilyen apropóból illő és helyénvaló. Viszont lesz még itt ígérettel teli a padlás, abban nem lesz hiba.

De ha fogadalmat nem is teszünk, legalább némi tervezést el lehet várni egy állampolgártól, ugye? Az azért belefér, hogy még így nyugis állapotban felmérje, milyen események várhatók az évben, és arra milyen hülye választ adna az első löttyös indulattal, és hogyan szégyellné magát utána. Tehát hogy mitől kellene idén tartózkodni. Aki tudja, mennyi alkoholt ihat meg kínos jelenetek nélkül, az fel tud készülni, és észreveszi magát, amikor át kell váltania a Schlossgoldra.

Kétezertízben egy lényeges eseménybokor látszik biztosan, vagyis a választás, előtte a kampány, utána meg a kormányzás megkezdése. Ezeket kellene idén úgy lereagálni, hogy azt utána ne szívjuk meg, és ne szaladjunk bele vállalhatatlan cikikbe, átlátszó hazudozásba, gyerekes durcába.

Műveljük kertjeinket

Ilyen veszélyt jelent mindenekelőtt a civil kapcsolatok mérgezése kampányolással és árokásással. Figyelem: politikáról beszélgetni, sőt politizálni nem bűn, amíg az öncélú sértegetés nélkül megoldható. A lerészegedési pont az, amikor a fideszes nagybácsit vagy a libsi kollégát le akarnánk győzni a párt nevében vagy ellenében. Ilyenkor kell abbahagyni, és a további vitát elhárítani, az unokákra terelni a szót, vagy dicső brit szokás szerint az időjárásra. Eléggé el lett kúrva ez a húsz év, de legalább egyetlen alapszabályát mostanra elsajátíthattuk volna: sokfélék vagyunk, sokfélét gondolunk, de attól még nem kell egymást kiirtani. Elférünk e hazán.

Vállalhatatlan, szégyenletes túlkapásokat azonban elkövethetünk a privát szférán kívül is, például köztéren. A választás előtt nagygyűléseket szokás tartani, és az utóbbi időben ezek odáig fajultak, hogy meglett emberek egy becsületesen ledolgozott élet után fognak egy öles korongot vagy négyzetet, és azt vezényszóra lóbálják. Előfordult ugyanez vekkerrel, növényekkel, sőt élő baromfival is, ezekről az esetekről felvétel készült, ami örökre fennmarad. És mit válaszol majd az ilyen kínos helyzetben lefilmezett ember, amikor az unokája felteszi a kérdést: mégis miért dobált libát a nagypapa a nyílt utcán? Hogy pillanatnyilag jó ötletnek tűnt? Hogy körülötte mindenki ezt csinálta, és nem akart kilógni a sorból? Vagy hogy ez volt a nagypapa ötvenhatja, a hőstettek kora?

Elvileg ezt küszöbölik ki az online acsargás terepei, ahol névtelen maradhat a hőbörgő, és nem kérdezik meg otthon, hogy apa, te tényleg ekkora vadállat vagy-e. Összevissza hazudozol csak úgy sportból? Nevetséges hülyéket veszel védelmedbe, csak mert a mieink? Hát mi vagy te, egy ügyvéd?

Amikor a nick mégis összekötődik a személlyel, akkor az pont olyan ciki, mint a részeg önkívületben mondottak, de ez azért ritka esemény egyelőre. Viszont enélkül is benne van ám a karma az internetes kampányolásban. Mert hiába áll úgy fel az önkéntes fórumharcos a géptől hajnalban, hogy megint jól odavert ezeknek, mégiscsak elbaszott erre órákat az életéből. És ezen meg is bukik a saját mitológiája, amelyben ő csakis az ország és a nemzet üdvéért dolgozik, ugyanis szinte bármilyen tevékenységgel, még az alvással is többet tett volna a saját és az ország boldogulásáért, mint azzal, hogy paneleket ismételgetett süket füleknek órákig.

Ti mindannyian egyéniségek vagytok!

A választás azzal a veszéllyel fenyegeti a magyarokat, hogy focimeccsnek fogják fel, és tömegesen teszik magukévá a drukkermentalitást. Pedig békeidőben tudja jól mindenki, hogy a futballhuligán, aki szétveri a metrót, amiért nem az ő csapata győzött, az a legalja. Mindig is a legalja volt, és most is az, akkor is, ha épp nem focicsapat a rajongása tárgya. Hiszen annyira nincs az életében semmi értelem, hogy muszáj neki teljes testfelületével felfeküdni a csapatra, a szubkultúrára, a rituálékra és az olvasmánylistákra, hogy legalább valami nyomorult öndefiníciója legyen. Fradista, ezt elmondhatja magáról, és tanulni se kellett hozzá.

Bízzunk abban, hogy a magyarok többsége nem ilyen puhatestű ázalék. Él a választás lehetőségével, megkeresi a legkisebb rosszat, de nem képzeli azt abszolút jónak, és nem bolondul bele szervezetekbe vagy szerepekbe, főleg ha azonos nemű. Felismeri, hogy a választás túllihegésével többet veszíthet, mint ha esetleg nem az ő pártja nyer. Az országgyűlési választás eredménye ugyanis messze nincs olyan hatással az életére, mint az, ha emiatt elhibázza a saját magánválasztásait. Aki a családi adózás jelszaváért szétveri a családját, aki a szolidaritás nevében nem áll szóba a szomszédjával, az végzetesen elszámolja magát. Ezt kérem szem előtt tartani az új évben. Isten, szedáld le a magyart!