Abban a szerencsében volt részem, hogy élhettem a Kádár-rendszerben. Ennek annyi előnye mindenképpen van, hogy láttam valami egészen mást, és be tudok róla számolni. Igaz, hogy 13 éves voltam a rendszerváltáskor, viszont négyéves korom óta olvasok újságot.

Háromféle lap kerülhetett otthon a kezembe rendszeresen – a heti könyvtár-tripet leszámítva –: a Népszabadság, a Ludas Matyi és a Kertészet és Szőlészet. A Népszabadság és a Kertészet és Szőlészet köszöni, túlélt, hagyományaiknak van örököse. A Ludas Matyi viszont szőrén-szálán eltűnt. Nemcsak a márka, hanem a műfaj is. Az egykor hatalmas humorlapra csak egy értékmentő antikvár blogot tudok linkelni.

Ez egy jókedvű ország volt akkoriban, illetve sok minden szar volt, de szokás volt ezen nevetni is, nem pedig kizárólag kurvaanyáztak az emberek. A legvidámabb barakk közhely, csakhogy ennek voltak konkrét jelei és megjelenési formái. Sőt volt emögött stratégia.

Az eltűnt idő nyomában

Van ma Magyarországon vicclap? A Hócipő? Az vicces? Na akkor lehet elkattintani.

A Hócipő nem vicces. Ma már pont úgy nem vicces, mint az Antall-kormány alatt újragründolt, kormánypárti Ludas Matyi nem volt az. A magyar humor szétdiffundált a a közbeszédben, és ami megmaradt belőle, az inkább vicsorog és gyűlöl, mint mosolyog és mulat. Van politikai humornak nevezett mesterség (Heti Hetes, Magyar Hírlap-karikatúrák, Fábry), de ezeknél a poénforrás főleg az, hogy adott a gyűlöletes ellenség, és figyi, most odamegyek, és seggberúgom. Aztán kiröhögjük, mert amúgy is utáljuk régóta. Aki magyar, velünk röhög. Körülbelül ez a fajta háborús börleszk alkotja azt a kultúrát, ami minden magyarnak látható.

Ettől még az aktívan művelődő rétegek megtalálhatják maguknak az igényes, kifinomult és emberarcú humort, ami nem gátlástalanabbá és agresszívabbá teszi őket, hanem vidámabbá. Mindenekelőtt olvashatnak klasszikusokat ún. „könyv” alakban, de a kortárs források közt is vannak gyöngyök. Ilyen volt fénykorában a Kretén, ma pedig számos megbízható, intelligensen nevettető blog, honlap működik, és a mainstreamben a hihetetlen termelékenység mellett is színvonalasan reflektálnak a visszásságokra Marabu karikatúrái. Aki még angolul is tud, az lubickolhat a világszínvonalú mókában. Csakhogy ez már nem közös nemzeti élmény.

Játszani is engedd

Kádár idején a humorkánont a sajtó – a Ludas – határozta meg, a tévén kevesebbet lehetett nevetni, de Hofi, a szilveszteri kabaré, később Gálvölgyi odatette magát rendesen, mellesleg pont a Ludas irányelveinek megfelelően, jókora átfedéssel a lap és a tévés (és rádiós) kabarék alkotói között. És mindig ott volt a politizáló humor mellett az időtlen: Nyomasek Bobó, a bohózat, az újramesélt régi viccek. Ennek a vonalnak amúgy a Holló Színház volt az utolsó csillaga a nagyszínpadon.

Ezt a kánont, ezeket az irányelveket elsősorban a politika szabta meg. Árkus József vagy Hofi Géza a legkevésbé sem volt rendszerváltó, sem ellenzéki. Kádárék megmondták, mivel lehet viccelődni, és mivel nem. A nyolcvanas években, amikor én olvastam a Ludast, már engedélyezett téma volt az infláció, az állami szolgáltatók színvonala és a hiánycikkek is, viszont valahogy a Brezsnyev-karikatúrák kimaradtak, pedig adta magát a pofa. Pontosan regisztrálták, mitől dühös a proli, és szellemesen terceltek neki, hogy ne dühös legyen, hanem röhögjön. És ettől tényleg jobb kedve lett a baraklakónak, mert látta, hogy a villamos késik ugyan, de ezen szabad mérgelődni. Magának a pártnak a humorlapja állt mellé, elismerve, hogy késik ez a dög megint, magának igaza van, vannak még hibák, na de dolgozzunk, és jobb lesz.

A humor becsatornázása a puha diktatúra egyik legfontosabb oszlopa volt – Kádár így is tervezte eleitől fogva, amikor megadta a lapengedélyt a Ludasnak. A bírálhatóság, a kritika elviselése fontos erény, és azzal, hogy a kádárizmus ezt felmutatta, megteremtette a rendszer hátbaveregetős, meghitt hangulatát. Egyben példát mutatott a tömegeknek öniróniából, és ezzel bizonyára hozzájárult az emberré váláshoz.

Olyan figyelmesek voltak, hogy az általános iskolásoknak külön viccorgánumot biztosítottak, a Hahotát; mellesleg ebbe szintén bedolgoztak a Ludas emberei, bár névvel ritkán vállalták. Abban is gátlástalanul viccelődtek az építőtáborok problémáin, de nyomtak mellé Pif-képregényt, hogy jobban csússzon. Nem mellesleg abban tette közzé a papírgyár és a MÁV a leendő szakközépiskolásoknak szóló toborzóit.

Nyögés a vége

A saját sajtó megteremtését aztán a Kádár utáni hatalmak is életbevágónak tekintették, de egyiknek sem volt már olyan kifinomult stratégiája és stílusérzéke, mint a szocializmusnak. A baloldal az átmentett túlélőcsomagban hozott magával humoristákat is, de sosem tulajdonított nekik nagy jelentőséget. Peterdi Pál szegényen halt meg, Nagy Bandó elment inkább polgármesterkedni, Maksa Zoltán megalázó haknikba bocsátkozott, ahogy sokan mások. Ennek az örökségnek az elcsökevényesedett maradványa a Hócipő és a Heti Hetes. Hatásuk össze sem mérhető az elődével.

A jobboldal tiszta lappal, majdnem nulláról indult. Amiről úgy érezték, hogy szükségük van, azt szívós munkával felépítették. Csináltak napilapot, hetilapot, tévét, rádiót maguknak,  elemzőcéget és közvélemény-kutatót, könyvkiadót, szittyaboltot. Vicclapot, kabarét nem is nagyon próbáltak, be kellett látniuk, hogy nem megy. Ugyanis visszamaradott kultúrájuk a felszabadult viccelődést, meg a könnyed jókedvet világias, bűnös és öncélú dolognak tartja, és nehezen fogadja be. Amit befogad, az meg már nem vicces, hanem merev és vonalas. Elférne egy jobbos vicclap, amiben Orbán öltözködését vagy Semjén hülyeségeit karikírozzák? Ja, jó lenne, ha elférne, de nem fér. Onnantól az ellenségesnek számítana. Ettől még vannak jó fej jobbosok és leleményesen - bár általában álnéven - író fideszesek, de az intézményrendszer nem tart igényt erre. Az ő ideáljuk nem a legvidámabb, hanem a legelszántabb barakk. A szélsőjobb humoráról meg jobb nem is szólni.

Pedig éppen a Ludas példája mutatja, hogy kellő tehetséggel és arányérzékkel meg lehet ezt valósítani, és ráadásul hatékony, hatásosabb, mint a fanatizmus. Hova lettek a Ludas olvasói, a hatszázezer? Ezek nem mind finnyás értelmiségiek voltak ám, hanem maguk a kádári kisemberek. Nem váltak ellenzékivé attól, hogy a párt vicclapja elismerte az infláció létét, hanem éppenhogy megkönnyebbültek, hogy legalább nem hazudnak a szemükbe.

Sokan meghaltak közülük, bizonyára, a megmaradtak pedig leszoktak a nevetésről.

Az volna a legszebb nyilván, ha függetlenül, piaci alapon virágozna a magyar humor. De már az is vidámabbá tenné ezt a barakkot, ha valamelyik párt képes lenne egy Ludas Matyit üzemeltetni. Az azt jelentené, hogy megtanulták magukat kicsit kevésbé komolyan venni.

Ludas Matyi Online (archívum)
Ludas-életrajz a Mancsban, I.
LUdas-életrajz a Mancsban, II.