Nem volt nekem tiszta eddig, hogy mire jó, ha létrejön egy Reformszövetség. Bokros Lajostól – akit nem értem, miért akarnánk külföldre küldeni, amikor a hazának szüksége van rá – kezdve az Oriensig elég sokan elmondták eddig is, hogy ejnye, nem lesz ez így jó, rossz irányba megyünk, kéne változtatni. És nem történt semmi sem.
Aztán jött a válság, avagy a koppanás, és Gyurcsány kormánya ismét megmutatta, hogy tulajdonképpen nagyjából tudják ők, merre van az arra, csak az egyik lábukon hárommllió nyugdíjas lóg, a másikon nyolcszázezer rokkant plusz a közalkamazottak, és ezért csak egészen aprókat tudnak lépni abba az irányba, nehogy valaki megsérüljön. Ez szép, nemes gondolat, ha csak úgy kirándulgatunk, de ha éppen menekülünk, akkor csak azt eredményezheti, hogy a menekülés nem sikerül, és a fehérvérsejt, ami elől szaladunk, utol fog érni.
Ezért javasolja a Reformszövetség, hogy ne százharminccal, hanem százhetvennel menjünk Siófokra. Illetve hát nem Siófokra, ez a másik félreértés. Nem nyaralni sietünk, hanem dolgozni. Ahogy a csillag megy az égen. Vagyis kurva gyorsan.
Dermesztő, elhiszem, de remélem, sírás nem lesz azért. Nem az a dolga a miniszterelnöknek. Miért, az államcsőd talán nem félelmetes? Az évtizedes leszakadás lehetősége? A Balkán lehellete elég dermesztő?
Vendégszöveg
Mint kacsa a nokedlire, úgy csapott le a Reformszövetség programjára az SZDSZ és az MDF. Fényképezkednek és dicsekednek vele. Ezt mindenekelőtt azért csinálják, mert egyiknek sincs elég szellemi kapacitása, hogy saját magától összerakjon egy koherens programot. Az MDF-ből évtizede nem nézi ki senki, az SZDSZ pedig sikerrel építette le azokat a szakembereit, akik ilyenre képesek lettek volna. Szlogenekre és imázsdarabkákra vadászó csövesek mindketten.
A másik oka ennek a mohóságnak, hogy a placcon nem nagyon maradt már más szegmens szabadon, mint a józanparasztság, az őszinte-kőkemény heavy metal. A vér, a veríték és a koponyák. Van egy irreálisan szociális kormánypárt; és egy, a realitás-tengelyen alig látható, kábé a háromévesek dackorszakának intelligenciáját felmutató, szociálisnépszavazó Fidesz, akiről vagy azt kell gondolni, hogy padlógázzal folytatják az elkúrást, vagy azt, hogy ugyanazokkal a taplóvastag pofákkal szedik majd rendbe Magyarországot, amelyek négy éve torkuk szakadtából visítanak a rendbeszedés legkisebb jelére.
Vagyis maguk hozzák a kötelet az akasztásukhoz.
És van már egy csomó ember, aki szeretne hallani valami értelmeset. Ők az Oriens és a Reformszövetség közönsége. Hatástanulmányokat persze ők sem végeznek, nem néznek a dermesztő örvény mélyére, hanem csupán azt értékelik, hogy ebben a javaslatban kétszer kettő négyre jön ki. Tehát csoda nélkül is működhet. Márpedig a csodákban elég kevesen hisznek ma Magyarországon. Orbán Viktor büszke lehet: a választók harminchét százaléka alkalmas miniszterelnöknek tartja őt, és ez sokkal több, mint Gyurcsány eredménye. Ezzel a támogatottsággal aztán lehet kormányozni. És mennyi lesz ez, amikor kiderül, hogy hazudott?
A Reformszövetség megtette azt, amit négy éve kér számon a Fideszen a külvilág. Felelős, konstruktív ellenzékként viselkedett, programot adott. Nem hazudott reggel, délben és este. Vonalzóval rajzolt, nem szabadkézzel: az adócsökkentésnek odaírta az árát is a katalógusba.
Tehette: a Reformszövetség nem indul a választásokon. Tudósokból, kutatókból, exminiszterekből áll, akik nem azért szólaltak meg, mert szerintük ez lesz a népszerű, hanem mert ezt számolták ki. Ott van köztük Pálinkás József, az Orbán-kormány kultuszminisztere, Chikán Attila, Orbán gazdasági minisztere. Amit kisakkoztak, annak nincs olyan attribútuma, ami a jobb- és baloldalnak nevezett hamburgerláncok erőterében értelmezhető. Viszont nem is hangzik olyan jól. Még annyira sem, mint Gyurcsány óvatos bűvészkedése. A Fidesz egyszerű, ördögűzésre alapuló meséjéhez képest egyenesen drámai.
Make love
Magyarország szekuláris ország. Van itt a csodáknak közönségük, és van hagyománya a lottónak, de a józan többség dermesztően materialista. A két kispárt logikusan döntött, amikor kajakból magukévá tették a kíméletlenül kapitalista programot. Már csak a kézfogó van hátra, hogy szét ne forgácsolódjon a józanparaszt-szegmens. Nincs ebben semmi kínos. Konzervativizmus és liberalizmus jó szomszédok, hatékony szövetségeseknek bizonyultak szerte Európában. Amíg mindketten józanok, nagyszerűen megértik egymást. A járható út politikája elég ahhoz, hogy a két vezérhím szofizmusába beleunt, a saját oldaluk hazugságától szégyenkező maradék épeszűek összeverődjenek, és vonakodva, bizonytalanul leadjanak egy szavazatot. Kétszázezer plusz egy szabad, demokrata szavazó, annyi biztosan akad, ha a zászlót nem szabdalja cafatokra az a mellékes jelmezbálosdi, hogy az egyik konzervatívnak, a másik liberálisnak nevezi magát.
Kóka Jánosnak nem sikerült összeszedni a fehérzajjá torzult tömegpártiságtól undorodó, a kapitalizmus és a demokrácia szabályait felfogó sokaságot. A Reformszövetség egy mozdulattal maga alá gyűjtötte Kóka Jánost, az SZDSZ-t, az MDF-et. A vita témája végre Magyarország könyvelése. Van kétszázezer plusz egy szavazó, sőt több is, aki a varázsige helyett az egyenletet választja. De ha nincs már sem az SZDSZ-ben, sem az MDF-ben több, mint hogy a Realpolitik régen elejtett, most megtalált zászlaját felemeljék, akkor eljött az ideje a fúziónak. Ebbe az imidzsbe már nem fér bele, hogy a madaras logó meg néhai Antall József szétválassza azt, ami összetartozik. Maguk itt a tánctanárok? Akkor elég a szerepjátékból, tessék szépen megfogni egymás kezét. Aki a normálisat játssza, az kénytelen megtanulni a kompromisszumot. Ugyanis az a reálpolitika alapja.
Más esélyük pedig nincsen. A szürreálpolitika piaca telített.
Utolsó kommentek