Dagadó kebellel büszkélkedik a környezetvédelmi miniszter a budaörsi Tescóban, és jó oka van az örömre. A hipermarketek mostantól visszaveszik a műanyag palackokat, sőt a sörösdobozokat is, és ezzel hétmérföldeset lépünk, arccal a környezetvédelem felé. A probléma nyilvánvaló és közismert: állampolgár hazaviszi a Tesco-kólát, megissza, hozzá még legurít néhány sört is, a göngyöleg meg megy a kukába. Ez így nem jó, mert ezeket újra lehetne hasznosítani, ha nem a többi szemét közé dobálnák, és akkor annyival kevesebb lenne a szemét a legális és illegális lerakókban. A cél tehát az, hogy állampolgár szelektáljon, vigye a palackot és a dobozt a helyére, ahol szakszerűen feldolgozzák.

Mostantól erre komoly ösztöndíj készteti őt, ugyanis a palackok darabjáért 1, az aludobozokért pedig 2 forint üti a markát. Ezek archaikus összegek, valaha így néztek ki:

Sajnos sem egy-, sem kétforintos nincs már forgalomban, ezért a palackot és a dobozt kötegelve, ötdarabos kontingensekben tudják csak beváltani, mert így lehet érte kiadni a létező legkisebb címletet.

Egy tálca sörösdobozzal a zsákmány megközelíti az ötven forintot, amiből akár egy káposztás pogácsát is vásárolhatunk, ha az éppen akciós, vagyis kissé állott.

Valamit valamiért

Ugyanezekben az áruházakban a bevásárlókocsiba nem egy, de nem is öt forintot kell bedugni, hanem mindjárt százat; száz darab kólásflakon árát. Régebben elmentek hússzal is, de a százas jobban bevált. Hogy miért? Nyilván azért, mert a kedves vásárló, miután behányta autójába a száz palack kólát, egy húszasért esetleg nem viszi vissza a kocsit a helyére. Hóban-szélben kellemetlen több tucat métert talicskázni vele – basszák meg a talicskájukat! húszér? Akkor inkább ottfelejtjük a szomszéd kocsiállásban. Húszasért még az ügyeletes hajléktalan sem biztos, hogy visszatolja.

Százasért még épp igen. Az már két töppedt pogácsa. Vagy egy a frissből.

Ezt a rendszert betétdíjnak nevezik, és mint a bevásárlókocsik példája mutatja, remekül használható arra a célra, hogy az ügyfél használat után visszavigye az illető dolgot a helyére. Ehhez nem szükséges, hogy a palackot újratöltsék, tökmindegy, mit csinálnak vele – azt csinálják egyébként, hogy néhány fillérért eladják nyersanyagként, és lesz belőle mobiltelefon meg esőkabát. Az eljárás lényege az volna, hogy ha az ügyfél a kukába dobja a csomagolást, vagy az erdőben szórja szét, akkor nem kapja vissza darabjáért azt az ötven-száz forintot, amit letétbe helyezett, amikor a benne lévő ásványvizet vagy kólát megvette. Ennyiért már megérné vállalni a kényelmetlenséget, a sorbanállást, a szeméttel való ügyködést, annak hazacipelését kirándulásról. Egy forintért, drága miniszter úr, kurvára nem éri meg, a hajléktalannak sem. Mert ha kettőbe vágja a palackot, és kiül vele az aluljáróba, akkor abba ötveneseket fognak dobálni a jótét lelkek. Annyi pénzt, amiért neki egy órát kellene turkálni a szemétben, ha reciklálásból szeretné előteremteni. Aztán eltámolyogni a Tescóba ötven palackkal, mint valami furcsa lufiárus.

A dánok a sörösdobozért egy koronát, körülbelül 40 forintot fizetnek, és ugyanennyit kapnak vissza, amikor beváltják. A finnek kicsivel többet, 15 eurocentet, a németek viszont 25 centet, 72 forintot adnak érte. Tehát amikor a dán vagy a német polgár nem a lakóhelyéhez legközelebbi erdőben teríti szét az üres göngyöleget, hanem felelősnek tűnő magatartást tanúsít, az nem azért van, mert ő okosabb lény nálunk. Hanem mert a minisztere okosabb a miénknél.

Az okos lány és a hülye király

Miniszter örvend, gépet ad át, hulladékgazdálkodás kipipálva. Nem mondhatja senki, hogy ez a kormány nem tett a környezetért.

Például kinevezte a jövő nemzedékek ombudsmanját, akit szorgalmi időszakban keddenként a Parlament büféjében lehet szembeköpködni. És még szmogriadót is csináltak egyszer! Igaz, rögtön hozzátették, hogy ez egy opcionális riadó, nem játszik, aki nem akar. És most íme, pénzügyi eszközökkel ösztönzik a szelektív gyűjtést. Egy forinttal.

Csak nehogy népszavazás legyen belőle.

Minden egyes lépésben ott van a mérhetetlen impotencia, a nyáladzó gyávaság, a szarosgalambság. Jaj, csak meg ne bántódjon valaki! Jaj, észre ne vegyék, hogy csináltunk valamit! Mert ha bevezetnék a betétdíjat úgy, hogy azt megérezze a lakosság, akkor az azt venné észre, hogy tegnap még nyolcvan forint volt a kólaízű üdítőital, most meg már száznyolcvan. Hö! Mámeg! Drágulás van, monnyonle! És teljesen biztosak benne, hogy lehetetlen megértetni, vagy legalább elhitetni a hülyemagyarral: azt a pénzt visszakapja. Pedig ennyire talán mégse hülyék. Százasért visszatolják a kocsit, be van bizonyítva. A magyarságkutatás fontos felfedezése.

Addig óvatoskodnak, gyáválkodnak, amíg papíron marad minden. Azt még csak-csak látják, hogy merre volna az arra, de mire a szándékból döntés lesz… fogpiszkáló, ha azt is el nem basszák.

Baj van, nincs pénz! Oké, kiadáscsökkentést, gyorsan! Tizenharmadik hónap nyista! Ja de, azazhogy, hát azt mégse lehet. Kompenzáljunk, szűkítsünk, szociálisan, igazságosan. Na, ezt is megúsztuk. Ó baszki, de még mindig baj van és nincs pénz! Vajon mitől? Pedig hozzányúltunk… darabonként egy forinttal.

Hol gyávaság van, ott gyávaság van. És ráadásul azt képzelik magukról, hogy ez az okos lány meséje. Hozott is meg nem is, a zseniális, a leleményes, a bölcs.

Pedig ez a hülye király meséje. Azé, akit Gyurcsány Ferenc tolt félre, hogy helyette ő csináljon valami nagyot. De hát ezt meg tudta volna csinálni Medgyessy Péter is. Horn Gyula meg pláne. És ha élne, Grósz Károly sem hagyná, hogy csak úgy hirtelen bevezessék a betétdíjat.

Csak a jók mennek el.