Hányásába fúlt nemzet vagyunk.A magyar állampolgár eleve elég tudatlan. A tömegek pletykalapokból és a kereskedelmi tévék álhíradóiból tájékozódnak, de külföldi híreket a magát műveltnek tartó közép- és felső osztály se szívesen fogyaszt – már azon kívül, hogy Anna Nicole Smith belefulladt a hányásába. Egy 9/11, meg az iraki háború, az persze megüti már a Blikk-szerkesztő ingerküszöbét is, de ezek is csak bulvárhírként, önmagukon túl nem mutató színes anyagként kerülnek a lapba. Néhány elkötelezett külpolitikai újságíró – az Index külpolrovata, meg a Hírszerző – heroikus küzdelmet folytat, hogy valahogy a közönség fülébe ordítsa: van világ, bazmeg!
Elfut a düh, ha arra gondolok, hogy mi itt legalább tizenhat éve reszeljük a fingot: hogy mit gondoljunk Trianonról, meg a kommunistákról, trikolórról és árpádsávról, és hova tegyük a Szent Koronát, és kihantolunk és újratemetünk. Mindig, minden áldott napon van valami faszság, valami teljesen elrugaszkodott pszeudohír, a szimbolikus politikai keringő újabb kűrje. Kurva jó játék volna egyébként, hobbinak elmenne. Ha közben a világ megállna a pálya szélén, és bevárna minket.
De nem teszi.
Tizenöt év alatt a világ megváltozott. Kiderült például, hogy van klímaváltozás. Felemelkedett, és minden percben tovább emelkedik Kína. Oroszország elnöke már nem a magatehetetlen Jelcin, a vörös birodalom végül nem fulladt bele a hányásába. Kitört viszont a civilizációs világháború, és mi amúgy benne is vagyunk; azok is, akik nem hisznek a világháborúban. Ráadásul egy olyan államszövetség, az Európai Unió oldalán, amely azonban nagyon is jó eséllyel fog belefulladni a saját hányásába. Nem baj, pont nekünk való.
Arról alig volt itt vita, hogy hol állunk mi a világban. Szabadnapos bölcsészek témája, hobbi. Kampánytéma nem volt a külpolitikánk, még érintőlegesen sem. Utoljára talán a kettősállampolgárságos népszavazáson. Hogy a tisztelt magyar embernek milyen autó lesz a segge alatt, az a jó kampánytéma. Nem az, hogy például lesz-e egyáltalán benzin tíz év múlva. Vagy hogy lesz-e még seggünk.
1957-ben a proletariátus is a szputnyikról beszélt. A kocsmában. Nagyon jól tudták, hogy ettől nekik nem lesz több töpörtyűjük holnap, de értették, hogy ez mégis fontos, ha másért nem, azért, mert akkor a mi oldalunk erősebb. Amikor én kisgyerek voltam, alsó tagozatban a középhatótávolságú Pershing-rakétákról dumcsiztunk. Nem Győzikéről. Az Alfa Holdbázisról igen, de azért a rakétákról se feledkeztünk meg. Nemigen láthattuk saját szemünkkel, mégis tudtuk, hogy van világ.
Ma, azt hiszem, nem tudjuk. Úgy teszünk, mintha a legkevésbé sem volna fontos, ki lesz a francia vagy az orosz vagy az amerikai elnök. Mintha Irán csak a mesében létezne, mintha a Kárpátok megvédenének minket a külvilágtól; mintha a terrorizmus ellen kordonnal lehetne védekezni. Úgy játsszuk az eszünket, mintha figyelne ránk valaki.
A képen Jean-Michel Jarre Oxygene című albumának borítója látható.
Az utolsó 100 komment: