Szuperforró téma lett a szolidaritás. Állítólag nyerésben is van, meg abból lesz a jövő nagyobb kenyere. Tekintsük meg ezért közelebbről, mi is volna ez.
Odáig rendben, hogy az embernek megesik a szíve a nála szerencsétlenebbeken; a hóvirágos nénitől akkor is vesz hóvirágot, ha nincsen nőnap, a szegény gyerekeknek pedig cipősdobozt csomagol karácsonyra, és istentagadóként is mély tisztelettel viseltetik a Baptista Egyház iránt, amiért ezt lehetővé teszi.
Ez a szolidaritás önkéntes. Éppen ettől lesz erkölcsi súlya. Mindenki maga dönthet, amikor megesni készül a szíve: feljebb húzza a cipzárt, és továbbsiet, vagy hagyja esni.
Amit mostanában ünnepelni szokás, és amivel népszavazást lehet nyerni, az egy másféle szolidaritás. Az arról szól, hogy rákényszerítjük a dolgozó, adózó két-hárommilliót arra, hogy ne csak 95 százalékban fizessen a többiek ügyes-bajos dolgaiért, hanem száz százalékban, az utolsó fillérig.
Tézis: az ilyen szolidaritás demotivál.
Lustít és kerülőútra csalogat.
Demotiválja azokat, akik dolgoznak és pénzt keresnek. Senki nem töri magát azért, hogy még több segélyt, családi pótlékot, egészségügyi költséget és nyugdíjat termeljen meg vadidegen embereknek, köztük olyanoknak, akik basznak dolgozni és pénzt keresni. Akkor inkább adó-optimalizál, visszaigényel, kiszervez és offshore-ozik.
És demotiválja azokat, akik tulajdonképpen eléldegélnek erőfeszítés nélkül, akár a szociális hálóban ringatózva, akár beleragadva a saját történelmük sodrásába, a megszokott aljamunkába. A háló persze lyukas és virtuális. Nem élnek ők jól. De nem elég rosszul ahhoz, hogy kitörjenek belőle.
Magyarországon már megvalósult a fizetős egészségügy – próbáljon bárki ingyen szülni. Ám az illúzió megvan. Nem kell ugrálni, elvileg jár minden ingyen. Fölösleges munkahelyet váltani, átképezni magát, vagy elköltözni oda, ahol van más munkahely. Vagy hát lehet hogy megérné… de nem hajt a tatár! Ejh, ráérünk arra még!
Tovarisi, konyec
Ennek jelentőségét alig lehet felbecsülni. Ez pontosan az a mentalitás, amiért a szocializmus megbukott. Semmivel sem volt szerényebb képességű a szovjet vagy csehszlovák ember, mint az amerikai. De az utóbbi mágnás akar lenni, és ezzel szemben nem akar gettóban, szegénységben megpusztulni, viszont mindkettőt látja maga előtt.
Az előbbinek a csúcs legfeljebb kontraszelektáltan, pártvonalon volt elérhető – álomautó: Gaz-13 Csajka, természetesen amerikai koppintás –, ezzel szemben sose kellett attól tartania, hogy a legalján, a Maslow-piramis padlóján koppan. Hiszen azért szocializmus, hogy mindenkinek legyen munkája, betevő falatja, orvosa, segélykéje. Aztán reméljük, valaki majd megtermeli.
Egy ország gazdaságát a kormánya egyedül nem képes felemelni. Annak ugyanis az egyes ember az alapja, aki alkot, feltalál, gályázik és befektet, tanul és továbbtanul. Néhány hős/őrült hajlandó mindezt megtenni Istenért vagy a Hazáért, de milliók és tízmilliók legfeljebb a családért. Illetve önmagukért. Ezért nem működött a szocializmus. A közös lovat etesse más. Csak a sajátunkért kelünk fel hajnalban.
Mi persze úgy tudjuk, a szocializmus azért bukott meg, mert a rendszerváltók kivívták. Hogy az valami spirituális izé volt, Mária visszatette a kezét az országra, ilyesmi. Hogy Demszky Gáborok és Orbán Viktorok előtt hátrált meg a Szovjetunió, a Lélek győzte le, meg a Szabadságvágy, esetleg II. János Pál. Nem ám a kezelhetetlen eladósodás, a technológiai lemaradás, a nyomorult gazdasági teljesítmény. Nem, ilyet a magyar gyerek nem tanul.
A csendes kis nyugi, a szolidaritás mint abszolútum ezért lehet nyerő. Mert mint mindig, most sem tesszük mellé, hogy ha mi be is rendezzük a csendes kis nyugit, a többiek attól még húznak elfele. Aztán örülhetünk, hogy már nem kell Ausztriáig menni, ha irigykedni akarunk. Mehetünk Szlovákiába és Romániába.
Az utolsó 100 komment: